A természetvédelmi aggályok miatt kialakult hercehurca lecsengése után mindenki fellélegezhetett: idén is a már megszokott és megszeretett helyen, a soproni Lővér Kempingben kerül megrendezésre a VOLT, és ez a következő öt évben (vagyis 2018-ig) sem lesz másképp. Elfogulatlanság nélkül állítjuk, hogy a július 3. és 6. közt dübörgő fesztivál szervezőinek sikerült elkápráztatnia minket az idei fesztiválszezon legcsábítóbb programkínálatát: olyan külföldi húzóneveket sikerült megnyerni, mint a Queens of the Stone Age, Billy Talent, a Hurts, Example, vagy a Magyarországon szinte már törzsvendégnek számító Dub FX. Mi viszont most a legkülönfélébb stílusokat felvonultató hazai repertoárból mazsolázunk, szigorúan szubjektív szempontok alapján.

Anima Sound System 20 éves jubileumi koncert, OTP Színpad, július 3., 20:10

Ikonikus, szuperszónikus energiabomba… az Animáról csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni, és el se hisszük, hogy már 20 éve boldogítanak minket. A szombathelyi banda kaotikusan harmonikus, az elektronikus motívumokat előtérbe helyező stílushibridjével világszínvonalat képvisel Magyarországon, nem csoda, hogy rajongók hadai kántálják velük együtt a nagy kultslágereket. Bármikor napfényt tesznek a szánkba és gyerekcsinálásra buzdítanak, sőt, még a nemzeti himnuszunkat is volt merszük a maguk képére formálni. Mi pedig köztudottan imádjuk a zenei sablonoktól való eltérést! A VOLT legelső napján, július 3-án izzítják be a népet jubileumi bulijukkal az OTP Bank Nagyszínpadon: Prieger Zsolt, Prieger Szabolcs és Németh Gergely mellett ezúttal Prieger Fanni kápráztatja el hangjával a közönséget (majdnem annyira bájos, mint örök kedvencünk, az ex-Animás Németh Juci…)

Kaukázus, 3. színpad, július 6., 22:20

Nagy-nagy hazai kedvenc a Kardos-Horváth János azonnal felismerhető, kellemes orrhangja által dominált Kaukázus is. A srácok várva-várt visszatéréséről mi is írtunk, az idén 10 éves zenekar a nyári aktív koncertszezon után ősszel új albummal, illetve könyvvel is jelentkezik. A fiúk remélhetőleg a VOLT-on is bebizonyítják majd, hogy mit sem vesztettek a lendületből, és még mindig érzékeket borzoló élményt képesek adni a közönségnek. Úttörők ők a magyar könnyűzenei életben: a fogyasztói társadalom profitközpontúságát félresöpörve ingyenesen letölthetővé tették energiától duzzadó dalaikat, valamint dalszövegeik időtálló, mély mondandóival hadat üzentek a popzene tömeggyártott, elcsépelt közhelyeinek. Pár órára tehát tutira tartós béke köszönt a Kaukázus közönségére a VOLT utolsó napján, július 6-án 22:20-tól!

Punnany Massif 10 éves szülinap, 0. nap

A pécsi hip-hop zászlóvivői igazi forradalmat indítottak el. Talán nem túlzás azt állítani, hogy még soha nem volt ennyire népszerű a hazai hip-hop, ezt igazolják a százezres nagyságrendű Facebook lájkok és milliós Youtube nézettségek is. A könnyűzenei katarzis-szolgáltatás mellett a banda Pécs városimázsának turbózását is missziójának tekinti, így nem csupán a nemegyszer éles kritikákat megfogalmazó szövegeikkel vállalnak társadalmi felelősséget. Május 17-én jelent meg rendhagyó negyedik stúdióalbumuk hét számot magában foglaló első része, mely a közeljövőben további elemekkel bővülve trilógiává áll majd össze. A VOLT 0. napja teljes egészében az övék lesz a Punnany 10. szülinapja alkalmából: ígéreteik szerint egy hatalmas házibulival, sok-sok vendégzenésszel és mindenféle zenei stílust felvonultató improvizációkkal kápráztatják el a rajongókat.

Igazi hazai kuriózumként öt év után először, csak a VOLT Feszten ad szuperexkluzív koncertet az Emil Rulez! Hajós Andrással az élen. További hazai fellépők a teljesség igénye nélkül: Magashegyi Underground, Junkies, Soerii & Poolek,Vad Fruttik, Balkan Fanatik, stb. A VOLT fő profilja tehát természetesen továbbra is a muzsika, ám a képzőművészet nyomai is felfedezhetőek lesznek a helyszínen. Az idei feszt kampányának főszereplői ugyanis a robotok, és ennek örömére a fesztivál területének több pontján keltenek majd életre e témában alkotásokat kortárs képzőművészeti csoportok. A kreatív kedvű látogatóknak pedig kartondobozokat és kütyüket bocsátanak majd a rendelkezésére, hogy ezekből gyárthassanak jelölteket a robotszépségversenyre.

Új helyszínek is lesznek, például a Diákhitel Kávézó, ahol nagy kedvencünk, Baksa-Soós Attila is felbukkan majd: a Rocklitera nevű, irodalmat és zenét egybeforrasztó performansz keretében Szűcs Krisztiánt (Heaven Street Seven) és a Tankcsapda tagjait is vendégül látja majd. Akik pedig még másnaposan sem riadnak meg egy kis testmozgástól, azok az Új Széchenyi Terv Élményparkban egy 100 méter hosszú kötélpályán a közönség felett lecsúszva pumpálhatják az egekbe az adrenalinszintjüket. Ráadásul az Új Széchenyi Terv szelektív hulladékgyűjtő akciójában való részvétel esetén az élmény ingyenes.

A gasztroőrültek szeme is felcsillan majd: a Heti Válasz Borfesztivál mellett idén a Best of Sopron, Best of Hungary is bemutatkozik, azaz felvonultatják az ország szilárd, illetve folyékony csúcstermékeit.

Jegyinformációért kattintsatok erre a linkre. Június 16-ig tart az elővételi időszak, addig a napijegy 9990, a bérlet pedig 27500.

szexi ribizli

A június 25-30 között Zánkán debütáló EFOTT színpadait több olyan hazai underground zenekarként induló formáció (Péterfy Bori & Love Band, Heaven Street Seven, Vad Fruttik, PASO) is birtokba veszi, akik népszerűségüket figyelembe véve egyre inkább közelítenek a mainstreamhez.

A ska műfaját itthon olyannyira tökélyre fejlesztő Pannonia Allstars Ska Orchestra márciusban már a londoni International Ska fesztivál közönségét kápráztatta el 10 év „tapasztalatával”, pattogós dallamaikkal és mélyenszántó szövegeikkel.

„Az EFOTT mindig hatalmas buli, idén is nagy „ereszdelahajamat”-ra készülünk és reméljük az időjárás is kedvez majd nekünk. A nyári melegben sokkal nehezebb az egész koncertet végigtáncolni a fehér öltönyben, de ez mára már a védjegyemé vált, ami csak a PASO kiváltsága – csak akkor viselem, ha koncertezünk. Abszolút tudatos volt, hogy ezt a fellépőruhát választottam, mivel ily módon is tisztelegni szerettünk volna a stílus öregjei előtt, akik szintén öltönyben játszottak a kezdetekkor. Amikor azonban vége a fellépésnek, ledobom az öltönyt és a srácokkal együtt mi is belevetjük magunkat a buliba” – meséli terveit a zenekar frontembere, KRSA.

Péterfy Bori anyukaként tavaly épp Velencén tért vissza a fesztiválok vérkeringésébe, és elmondása szerint nem tud lemondani a vándorló fesztiválnak is nevezett EFOTT közönségének szeretetéről:

„Az EFOTT közönsége a legfantasztikusabb. Még akkor is 1000%-on pörögnek, ha már nagyon fáradtak. Remélem az idei koncert is jól sikerül majd. Mindenképpen játszani fogunk számokat a legújabb, Fehér Éjszakák című lemezről, de megígérjük, hogy a nagy kedvencek se maradnak el.”

A fellépők – eddig sem gyenge – névsorát tovább erősíti a Kiscsillag, a Magashegyi Underground, valamint a keményebb húrokat is erőszeretettel megpendítő Anna & The Barbies és az Alvin és a Mókusok.

További információk, és fellépők

Four Fingers Franky

Az utolsó várpalotai és a tavalyi, Szántódon újjászülető PAFE-val a hátunk mögött vágtunk bele az idei nyárindítóba, amely ismét nem okozott csalódást. Remek társasággal érkeztünk, a szállásra telepített hűtő rogyadozott a sörtől, így minden adott volt, hogy ismét belevessük magunkat a fesztiválszezonba bele. Neki. Oda. Összevisszaszétmegráát...


Csütörtök

Érkezésünk napján némi ’sörpakolással’ egybekötött regenerálódás után, a társaság érzékenyebb felét Bocskor Bíborka csodaszép hangja csábította be az eső elől a Magashegyi koncertre, míg a keményebb arcot viselő barátaink még éppen elkapták a bejárat szomszédságában tanyát verő Rózsaszín Pitbull koncert végét. A (mondjuk úgy) színes és igen élénk közönség által nyomon követett zenei produkció után nem sokkal már a nagyszínpad előtt üvöltöztünk a Tankcsapdára; ezzel egy időben valami tér és időanomáliának köszönhetően még a Belgát is végigugráltuk… Amúgy mindkét banda a szokott színvonalat hozta, de nem tudtuk nem észrevenni, hogy mindkét buli az adott társaság klasszikus számainál működött igazán, de ezzel együtt igen korrekt, profi dolgok történtek a színpadon.

Péntek

Ébredés után örömmel konstatáltuk, hogy az egyenesen Londonból érkezett Aaron, és barátnője, Eszter személyében pont a társaságba illő, helyes szomszédokat kaptunk, akikkel - miután igen hamar magukévá tették az italozási és egyéb, a szocializálódásra vonatkozó szokásainkat - már egy zászló alatt érkeztünk meg Aaron földijeinek, a Rudimentalnak megint csak a nagyszínpadon adott, feltűnően nagy tömeget vonzó koncertjére. Arra, hogy ez előtt, vagy ez után szereztük-e az egyébként kirobbanó sikerű Alvin koncert alatti pogóban azt a rengetek kék és zöld zúzódást, már nem emlékszünk, de a napunkat záró PASO-s ugrálás okozta vádli izomlázra még így napok múlva is tisztán emlékszünk…J Sajnáljuk, hogy elmaradt a Zagar, és nem voltunk jelen az egymást követő Magidom, The Trousers előadásán sem – pótolni fogjuk, ígérjük!

Szombat

A hosszú péntek estét, hosszú szombati lábadozás követte. Erre a napra esett a rackabundába bújt menyasszony éjszakai portyája, a sörben fürdésünk, de ezen a napon távoztak a szállásról a zöld és sárga pálinka átkát ránk szabadító két ideiglenes másik szomszédaink is. Mindettől függetlenül ezen a napon történt a legnormálisabb esemény is, amit koncerten eddig láttunk, melynek főszereplője Likó Marcell volt. A Vad Fruttik banzáj csúcspontján, refrén közben – a jelek szerint nem véletlenül barátságos és közkedvelt hírében álló - Marcell egyetlen nyugodt hangú, de határozott felszólítással vett védelmébe egy, a tömegben kibontakozó kakaskodásban alul maradó srácot. Nem akadt meg az előadás, nem hőbörögtek a megszólítottak, nem volt ’semmi’, csupán egy bravúros vizsga konfliktuskezelésből egy bravúros embertől. Az agyonreklámozott Foreign Beggars nevű, szintén brit formáció koncertje számunkra már sokkal kevesebb élményt nyújtott, úgy emberileg, mint művészileg. Jó, a dubstep nem a kedvencünk, de mégis az a véleményünk, hogy nem attól lesz jó egy efféle koncert, ha a banda minden második, a folyamatosan ’motherfuckers’-ként megszólított közönséghez intézett szava a ’fuck’... ez egyébként a végére szépen felhízott audienciát úgy tűnik nem zavarta… hát egészségükre. Az estét régi kedvencünk, a Brains zárta, akik képesek voltak hitetlen embereket (Four Fingers Franky és barátosnéje) úgy a soraikba állítani nagyszínpados koncertjük után, hogy egyszerűen csak adták, amit tudnak. A szó, amit keresünk, az a köszönjük!



Vasárnap

Az előző napi vegyes élmények után szinte extatikus állapotban vártuk az utolsó napot, hiszen ’aznap volt az a három koncert, amire tulajdonképpen jöttünk’.
A Supernem a túl korai kezdés ellenére is izzasztó koncertet vágott ki a nagyszínpadon. Mózsik Imre valószínűleg egy másik dimenzióban gyakorolja a dobolást újabban, de kell is neki, mert Pulius Tibi vibráló gitárszólói mellett szinte elvárható a dobok gyakorlatilag istenként való kezelése. Ha ezt a kettőt még megfejeli egy Papp Szabi, és egy gyermeki örömmel játszó Kubányi Bálint, akkor kösz, gyakorlatilag megvagyunk, kész a tökély. És ebben most semmi nyalás nem volt. Egészen egyszerűen ezt ők így tolják, ez az az alap, amit más bandák csúcsnak szeretnének.
A Mocsok1Kölykök mellett egy bandát tudunk még ebbe a kategóriába sorolni a műfajból. Ők az Ivan & the Parazol. A pimaszul fiatal, és ugyanennyire tehetséges srácok tavalyhoz képpest szemmel láthatóan növelték rajongótáborukat, ami nem csoda. Az a hamisítatlan, a nekünk a Stones szellemét idéző rockandroll, amit játszanak, kábé nyolc londoni utcát, és három texasi lakótömböt emel a közönség köré, bárhol, bármilyen sátorban, mindezt egyetlen DeLorean nélkül. Ezek a srácok tudják mit csinálnak, és pazarul csinálják. Mi nem tudjuk mi lesz ebből a karrierből, de amit csinálnak az a világszínvonal.
A löket, amit az ’Ivánon’ kaptunk, gyakorlatilag egész napra elég lett volna, és igazából csak a Soerii & Poolek-féle ingergazdag, a ’Csirkornis. Törpe. Kurvák’ szentháromságát prédikáló agymenés volt az egyetlen még, ami élményben felvette vele a versenyt… de nem mondanánk el mindent, ha nem tisztelegnénk a mindig gyönyörű Péterfy Bori előtt, aki a mellett, hogy az ország egyik legszuggesztívabb színpadi jelensége, úgy látszik sámánként is megállná a helyét: párbajra hívta a közeledő vihart, és szinte biztos, hogy egyedül Ő a felelős, hogy az égiek végül mégsem mosták el teljesen a színpadokat. :-)

Összességében Nagyon nagy élmény volt ez idén is, és ezúton is köszönjük, hogy volt, hogy ott lehettünk, hogy új embereket ismerhettünk meg, hogy négy teljes napig maradéktalanul boldogok voltunk. Szeretjük ezt a Fesztivált. Nem leokézzuk, nem elmegy, nem ’ez is megvolt’, hanem szeretjük.


From PAFE with love: Dirty Joke & the RKZ Krú

Történelmi sikert ért el az Érd női kézilabdacsapata, miután az NB I. bronzcsata utolsó felvonásában igazán fordulatos, és a végletekig kiélezett mérkőzésen végül 25-21 (11-12)-re legyőzte a Vác gárdáját, ezáltal a tavalyi negyedik helyet idén felcserélte a dobogó harmadik fokával.

Az első percektől érezni lehetett a csarnokban a tét nagyságát, a szurkolók önkívületi állapotban hajtották a lányokat, akik kézben tartva a játékot meg is léptek 3-1-re ellenfelüktől. Az ezt követő perceket helyzetkihasználásban a váciak nyerték, így sikerült előbb egyenlíteniük, majd a félidő felénél már a vezetést is átvették (4-5). Az adok-kapok után váci előnnyel vonulhattak pihenőre a csapatok (11-12).

A második játékrészt Klivinyi gólja indította, és szépen lassan háromgólos előnyt épített föl a remek védéseket bemutató Triffával felálló Vác (11-14). Ezután fordult a kocka, és a betonvédekezésnek, valamint a támadásban megújuló Wolfnak és Szekeresnek is köszönhetően kiegyenlített az Érd (14-14). A vendégek egészen az 53. percig bizakodhattak a harmadik hely elcsípésében, de ekkor jött Wolf hetese (talán a legfontosabb hétméteres, amit valaha lőtt), és Elez találat, melyekkel 22-20-ra formálták az eredményt. A közjátéktól sem mentes pár percet már könnyedén lehozta az Érd, így ezzel a szép győzelemmel Szabó Edina lányai érdemelték ki a felnőtt NBI 2012/2013-as szezon bronzérmesének járó medáliákat, elismerést, és szurkolói szeretetet!

fotó: Verebélyi Roland

Four Fingers Franky

A mára a hazai underground egyik ikonjává emelkedett Kaukázus 2010-ben a csúcson hagyta abba. Az addigra két nagylemez (Majdnem Kína, MIR) mellett több sikeres EP-t demót és unplugged anyagot (sőt verslemezt !) produkáló banda szekere 2008-ban indult meg igazán: a Szalai Éva, a Tesco, a Tartós Béke uralták a hazai rádiókat, az addig éveken át ’csendben’ érlelődő Kaukázus, szellemisége és színvonala megtartása mellett, úgy ahogy van, fél év alatt felfalta az egész magyar mainstream médiát. A népszerűsége csúcsán lévő zenekar aztán visszavonult, mint akkor mondták, ’határozatlan időre’.

Az azóta tartó piano alatt a bandatagok persze nem unatkoztak. Fodor Máriusz billentyűs, Fűrész Gábor basszusgitáros és Toldi Miklós dobos a Kaukázus testvérzenekarának tartott, azzal párhuzamosan is futó, Bocskor Bíborkával felálló Magashegyi Undergroundot lőtték addig soha nem látott magas pályára, míg a banda frontemberének tekinthető (már ha ennek a titulusnak van egyáltalán értelmezési tartománya a Kaukázusban) Kardos-Horváth János önálló munkái mellett leginkább KAFKAZ nevű formációval robbantott.

Hallgatás ide vagy oda, a koncertek és az új számok hiánya ellenére a Kaukázus virtuális médiajelenléte a piano alatt is erősen érzékelhető volt, így ez a három év utólag nem is volt olyan hosszú. Mondhatnánk pont annyi, amennyi még belefért.

Egy kedves meghívásnak köszönhetően, hétfőn a Gozsdu Udvarban ott lehettünk az első szerencsés földlakók között, akik harminckilenc hónap óta először láthatták színpadon a Kaukázust. Nem mondhatunk mást, de bejött, amit csak remélni lehetett… ha van olyan, hogy egy szünet jót tesz a zenekarnak (persze szó nincs róla, hogy szükséges lett volna), ha van olyan, hogy örömzene, akkor ez az volt.

Nem akarjuk ragozni, de olyan, a bandától megszokott, mégis energikus, a lendületből nem hogy vesztő, de anyagtól szétfeszülő zenéléssel volt dolgunk, aminek hullámai bőven, de bőven kicsapnak a banda régi rajongóinak körén túlra.

Abból kiindulva, amit láttunk-hallottunk, most szombaton, a Park nagyszínpadán este nyolctól nem csak a hivatalos visszatérő koncert veszi kezdetét…!

Dirty Joke

Ahogy arról már múltkor beszámoltunk, kedvenc sziklamászónk Alex Honnold budapesti bemutatkozása után a filmvásznon is velünk maradt. Egy távoli ország (Kanada) monumentális hegyvonulatai (Sziklás-hegység) között megbúvó városka (Banff) filmfesztiválja elért minket is. Igen, ez itt a Banff Hegyifilm Fesztivál, és bár sajnos már vége, de mi ott jártunk április 19-21 között. Szuper volt, na. Olvassa csak el, csodálkozzon rá a világra,  az emberi kitartásra. Videók, móka, hegyek, lavina.

Banff egy igazi ékszerdoboz: Kanada első nemzeti parkjában fekszik, olyan helyek szomszédságában, mint a Moraine Lake vagy Lake Louise, mindkettő a naptárfotósok kánaánja. Eme cikk írója ezt tanúsítja is - nem felvágás, puszta tény. 1976 óta ad otthont a város a fesztiválnak, a Banff Centre szervezésében. Minden éven hegymászók, írók, fotósok osztják meg legújabb alkotásaikat, történeteiket ezen a „fórumon” a hegyek szerelmeseivel – Kanadában kilenc napon keresztül. Nagyrészt rövidfilmeket vetítenek, melyek általában valamilyen extrém sporthoz köthetőek (hegymászástól kezdve a bázisugráson át, egészen a vadvízi kajakozásig minden van), de helyet kaptak az expedíciókról, Földünk utolsó érintetlen helyeiről készült felvételek is. Az ősszel rendezett fesztivál fogta a sátorfáját, és elindult világhódító útjára, a Banff World Tour fedőnév alatt.

Ezek voltak a fesztiválon

Itthon három napja volt a közönségnek arra, hogy teljesen átszellemüljön az alkotásoktól az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Április 19-21. között 24 filmet nézhettek meg az érdeklődők, ezeket szuper ingyenes programokkal kiegészítve a repertoárt. Az előadások között egzotikus (számunkra ez Izlandot, a norvég fjordvidéket és a szicíliai tűzhányókat jelenti) utazások képeit és beszámolóit hallhatták, illetve magyar mászó sikerekről értesülhettek a Patagónia 3.0 előadás keretében, mikor Urbanics Áron, Lám Bence és Kovács Tamás magyar gyarmattá tették a híres Cerro Torre csúcsát – is.

Mivel a versenyprogram filmjei nagyon változatosak, - nemcsak témájuk, hanem terjedelmük tekintetében is - így a magyar közönség másfél órás programblokkokban kaphatott ízelítőt a filmekből. Kettőn vettünk részt, egyiket se bánjuk, kicsit se.  Szombat este, tipikus program: mozi. Bár pattogatott kukorica nem volt (ugye?), de másfél órán keresztül így se csuktuk be a szánkat. A négyes számú program felhozatalának első filmje a The Gimp Monkeys volt, melyben három mozgássérült barát, hegymászó mászta meg a Yosemite Nemzeti Park egyik emblematikus falát, az El Captaint. Az 550 méteres út öt napjukba tellett, de bebizonyították, hogy a teljesítmény nem feltétlenül testi adottságokon múlik – ezt ugyanis képes felülírni az akarat, és az önmagunkba vetett hit. A Grand Canyon-ról készült film (Last of the Great Unknown) az eddig érintetlen szurdokrendszereket mutatja be, illetve felfedezésének történelméről számol be. A 446 km hosszú szurdokvölgy számos meglepetést tartogat különleges képződményeivel és kiszámíthatatlanságával. Aki ilyen expedícióra adja a fejét, vigyen magával többek között: búvárruhát, kötelet, biztosítóeszközt, felfújható gumicsónakot, több napi élelmet, hálózsákot, túrabakancsot, és egy hátizsákot, melyben kényelmesen el tud helyezni 25 kg cuccot. A Further című rövidfilmben felidézhetjük márciusi élményeinket, miszerint hogyan lehet boldogulni hóval borított tájakon. A snowboard nagyágyúi egy hónapot töltöttek Alaszkában, ahol szinte már függőleges hegyoldalakon csúsztak. Nem csoda, hogy a zord körülmények után vállalkozásuktól még őket is kirázta a hideg, de legalább már szilárd talajjal lábuk alatt, nem egy hómezőn éldegélve. A vadvízi kajak világversenyről szóló Whitewater Grand Prix a maga 4 és fél percével okozott pár meglepetést és emlékezetes pillanatot, de őszintén szólva a látványos képkockákon és a döbbeneten kívül (létezik más a strandkajakon túl is), nem okozott maradandó élményt. Ellenben a program utolsó filmje, a La Dura Dura. Chris Sharma a maga 32 évével veteránnak számít, ebben a filmben pedig a világ egyik legismertebb mászója egy új reménységgel, a cseh származású, hírhedten csúnya frizurával rendelkező Adam Ondra-val próbálja legyőzni a „Nehéz, nehéz” utat, mely a film felvételei során sajnos nem sikerült (de azóta teljesítették). A néző bepillantást nyerhet a két klasszis életébe, a sziklamászás világába, és egyben a világ egyik legnehezebb mászó útjának fogásait is memorizálhatja – erre 28 perce van.

Chris Sharma mászókázik

Az élvezeteket másnap tovább halmoztuk, szintén az esti órákban. A második programcsokor szintén változatos filmeket tartogatott, de erre nem készültünk fel. A zsűri különdíját érdemelte ki Danny MacAskill trial-os filmje (Industrial Revolutions), mely a bringázás ezen kevésbé ismert ágazatát mutatja be. Ezt onnan is sejtjük, mivel a közönség többször felhördült néhány látványosabb trükknél. Na de van itthon egy Jamrik Andris is például, nem vagyunk elveszettek ezen a területen mi se, magyarok. Személyes kedvencünk csak ezután következett. Három elszánt svájci síelő az afganisztáni Bamiyan tartományban síversenyt rendezett – ráadásul errefelé az elsőt. Tíz afgán férfit vezettek be a síelés világába, az ő tanulásukról, az első lesikló versenyről szól a film (1st Afghan Ski Challenge). Szórakoztató, megmosolyogtató, elgondolkodtató alkotás lett, melyben a versenyzők nem a győzelemért indultak, hanem magáért az élményért. Többen is folytatták azóta az edzéseket, és az Olimpiai Bizottság – ígéretükhöz és prognózisukhoz híven – a következő olimpián már afgán síelőt is kvalifikáltatni szeretne. A kanadai Sziklás-hegységről szóló time-lapse technikával készült Mountains in Motion: The Canadian Rockies feleleveníti a felfedezők első pillantásait a világ egyik legvadregényesebb és leggyönyörűbb helyén – ott, ahol már azóta százak jártak, de a döbbenet a táj szépsége iránt valószínűleg változatlan, a sokadik pillantás után is. Ebből a programból se maradhatott ki a Honnold 3.0 melyről már heti rendszerességgel számolunk be. Alex Honnold ismét elnyerte a női szíveket, de amúgy a sziklamászókét is. Mindenkiét, egytől-egyig.  Az utolsó filmet nagy érdeklődéssel vártuk. Egy speedriding film (Wanna ride?) után, az egyszerűen csak „Hideg” (Cold) című film minden várakozást felülmúlt – nem is véletlenül nyerte el a fesztivál fődíját. Három alpinista expedícióját örökítették meg egy kézi kamerával a pakisztáni Gasherbrum II. meghódításakor (8035 méter). A -46 fokos hideg (erre nem tudjuk mi a megfelelő szó), az elképzelhetetlenül zord körülmények, az emberi kitartás megrendítő története egy gyönyörű helyen, ahonnan még az is menekül, aki direkt ment oda. A halállal farkasszemet nézve, családjukra gondolva küzdöttek meg a hegycsúccsal, melyről már többen nem tértek vissza. Elsőként mászták meg, ahol csak annyit tudtak mondani: „Korai még örülni, az út fele még hátravan.”

Cold előzetes – hidegrázás garantált!

A fesztivál a profi szervezés, a remek helyszín, és a számos fantasztikus film mellett inspiráló is volt - reméljük többek számára is. Visszavágyunk, de jelenleg a legtöbb, amit tehetünk, hogy felállunk a gép elől, és visszatérünk a hegyekbe, ahol lelkünk egy részét hagytuk. Szóval irány Kanada. Örültem.

Starfish

Ahogy arról már múltkor beszámoltunk, kedvenc sziklamászónk Alex Honnold budapesti bemutatkozása után a filmvásznon is velünk maradt. Egy távoli ország (Kanada) monumentális hegyvonulatai (Sziklás-hegység) között megbúvó városka (Banff) filmfesztiválja elért minket is. Igen, ez itt a Banff Hegyifilm Fesztivál, és bár sajnos már vége, de mi ott jártunk április 19-21 között. Szuper volt, na. Olvassa csak el, csodálkozzon rá a világra,  az emberi kitartásra. Videók, móka, hegyek, lavina.

Banff egy igazi ékszerdoboz: Kanada első nemzeti parkjában fekszik, olyan helyek szomszédságában, mint a Moraine Lake vagy Lake Louise, mindkettő a naptárfotósok kánaánja. Eme cikk írója ezt tanúsítja is - nem felvágás, puszta tény. 1976 óta ad otthont a város a fesztiválnak, a Banff Centre szervezésében. Minden éven hegymászók, írók, fotósok osztják meg legújabb alkotásaikat, történeteiket ezen a „fórumon” a hegyek szerelmeseivel – Kanadában kilenc napon keresztül. Nagyrészt rövidfilmeket vetítenek, melyek általában valamilyen extrém sporthoz köthetőek (hegymászástól kezdve a bázisugráson át, egészen a vadvízi kajakozásig minden van), de helyet kaptak az expedíciókról, Földünk utolsó érintetlen helyeiről készült felvételek is. Az ősszel rendezett fesztivál fogta a sátorfáját, és elindult világhódító útjára, a Banff World Tour fedőnév alatt.

Ezek voltak a fesztiválon

Itthon három napja volt a közönségnek arra, hogy teljesen átszellemüljön az alkotásoktól az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Április 19-21. között 24 filmet nézhettek meg az érdeklődők, ezeket szuper ingyenes programokkal kiegészítve a repertoárt. Az előadások között egzotikus (számunkra ez Izlandot, a norvég fjordvidéket és a szicíliai tűzhányókat jelenti) utazások képeit és beszámolóit hallhatták, illetve magyar mászó sikerekről értesülhettek a Patagónia 3.0 előadás keretében, mikor Urbanics Áron, Lám Bence és Kovács Tamás magyar gyarmattá tették a híres Cerro Torre csúcsát – is.

Mivel a versenyprogram filmjei nagyon változatosak, - nemcsak témájuk, hanem terjedelmük tekintetében is - így a magyar közönség másfél órás programblokkokban kaphatott ízelítőt a filmekből. Kettőn vettünk részt, egyiket se bánjuk, kicsit se.  Szombat este, tipikus program: mozi. Bár pattogatott kukorica nem volt (ugye?), de másfél órán keresztül így se csuktuk be a szánkat. A négyes számú program felhozatalának első filmje a The Gimp Monkeys volt, melyben három mozgássérült barát, hegymászó mászta meg a Yosemite Nemzeti Park egyik emblematikus falát, az El Captaint. Az 550 méteres út öt napjukba tellett, de bebizonyították, hogy a teljesítmény nem feltétlenül testi adottságokon múlik – ezt ugyanis képes felülírni az akarat, és az önmagunkba vetett hit. A Grand Canyon-ról készült film (Last of the Great Unknown) az eddig érintetlen szurdokrendszereket mutatja be, illetve felfedezésének történelméről számol be. A 446 km hosszú szurdokvölgy számos meglepetést tartogat különleges képződményeivel és kiszámíthatatlanságával. Aki ilyen expedícióra adja a fejét, vigyen magával többek között: búvárruhát, kötelet, biztosítóeszközt, felfújható gumicsónakot, több napi élelmet, hálózsákot, túrabakancsot, és egy hátizsákot, melyben kényelmesen el tud helyezni 25 kg cuccot. A Further című rövidfilmben felidézhetjük márciusi élményeinket, miszerint hogyan lehet boldogulni hóval borított tájakon. A snowboard nagyágyúi egy hónapot töltöttek Alaszkában, ahol szinte már függőleges hegyoldalakon csúsztak. Nem csoda, hogy a zord körülmények után vállalkozásuktól még őket is kirázta a hideg, de legalább már szilárd talajjal lábuk alatt, nem egy hómezőn éldegélve. A vadvízi kajak világversenyről szóló Whitewater Grand Prix a maga 4 és fél percével okozott pár meglepetést és emlékezetes pillanatot, de őszintén szólva a látványos képkockákon és a döbbeneten kívül (létezik más a strandkajakon túl is), nem okozott maradandó élményt. Ellenben a program utolsó filmje, a La Dura Dura. Chris Sharma a maga 32 évével veteránnak számít, ebben a filmben pedig a világ egyik legismertebb mászója egy új reménységgel, a cseh származású, hírhedten csúnya frizurával rendelkező Adam Ondra-val próbálja legyőzni a „Nehéz, nehéz” utat, mely a film felvételei során sajnos nem sikerült (de azóta teljesítették). A néző bepillantást nyerhet a két klasszis életébe, a sziklamászás világába, és egyben a világ egyik legnehezebb mászó útjának fogásait is memorizálhatja – erre 28 perce van.

Chris Sharma mászókázik

Az élvezeteket másnap tovább halmoztuk, szintén az esti órákban. A második programcsokor szintén változatos filmeket tartogatott, de erre nem készültünk fel. A zsűri különdíját érdemelte ki Danny MacAskill trial-os filmje (Industrial Revolutions), mely a bringázás ezen kevésbé ismert ágazatát mutatja be. Ezt onnan is sejtjük, mivel a közönség többször felhördült néhány látványosabb trükknél. Na de van itthon egy Jamrik Andris is például, nem vagyunk elveszettek ezen a területen mi se, magyarok. Személyes kedvencünk csak ezután következett. Három elszánt svájci síelő az afganisztáni Bamiyan tartományban síversenyt rendezett – ráadásul errefelé az elsőt. Tíz afgán férfit vezettek be a síelés világába, az ő tanulásukról, az első lesikló versenyről szól a film (1st Afghan Ski Challenge). Szórakoztató, megmosolyogtató, elgondolkodtató alkotás lett, melyben a versenyzők nem a győzelemért indultak, hanem magáért az élményért. Többen is folytatták azóta az edzéseket, és az Olimpiai Bizottság – ígéretükhöz és prognózisukhoz híven – a következő olimpián már afgán síelőt is kvalifikáltatni szeretne. A kanadai Sziklás-hegységről szóló time-lapse technikával készült Mountains in Motion: The Canadian Rockies feleleveníti a felfedezők első pillantásait a világ egyik legvadregényesebb és leggyönyörűbb helyén – ott, ahol már azóta százak jártak, de a döbbenet a táj szépsége iránt valószínűleg változatlan, a sokadik pillantás után is. Ebből a programból se maradhatott ki a Honnold 3.0 melyről már heti rendszerességgel számolunk be. Alex Honnold ismét elnyerte a női szíveket, de amúgy a sziklamászókét is. Mindenkiét, egytől-egyig.  Az utolsó filmet nagy érdeklődéssel vártuk. Egy speedriding film (Wanna ride?) után, az egyszerűen csak „Hideg” (Cold) című film minden várakozást felülmúlt – nem is véletlenül nyerte el a fesztivál fődíját. Három alpinista expedícióját örökítették meg egy kézi kamerával a pakisztáni Gasherbrum II. meghódításakor (8035 méter). A -46 fokos hideg (erre nem tudjuk mi a megfelelő szó), az elképzelhetetlenül zord körülmények, az emberi kitartás megrendítő története egy gyönyörű helyen, ahonnan még az is menekül, aki direkt ment oda. A halállal farkasszemet nézve, családjukra gondolva küzdöttek meg a hegycsúccsal, melyről már többen nem tértek vissza. Elsőként mászták meg, ahol csak annyit tudtak mondani: „Korai még örülni, az út fele még hátravan.”

Cold előzetes – hidegrázás garantált!

A fesztivál a profi szervezés, a remek helyszín, és a számos fantasztikus film mellett inspiráló is volt - reméljük többek számára is. Visszavágyunk, de jelenleg a legtöbb, amit tehetünk, hogy felállunk a gép elől, és visszatérünk a hegyekbe, ahol lelkünk egy részét hagytuk. Szóval irány Kanada. Örültem.

A 27 éves Alex Honnold az elmúlt évek során írta fel nevét a nagy sziklamászók listájára. Már beszámoltunk arról, hogy készült róla egy szuper film (Honnold 3.0), melyet szerencsére a hét végén ismét megtekinthetünk a Banff Hegyifilm Fesztivál keretein belül, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Vasárnap reggel még Pozsonyban mulatozott reggel hétig a free solo (biztosítás nélkül, egyedül mászik) mászásáról híres celeb, majd felszállt a vontara, és felébredt Budapesten.  Ezt az egészet azért tette meg (nem az esti tivornyára gondolok), hogy délután egy budapesti mászóteremben „mászókázzon”, este pedig kétszáz érdeklődő előtt beszámoljon két expedícióról, és solo projektjeiről. Emellett természetesen jutott ideje egy kis fagylaltozásra is. Mikor meghallottuk, hogy vasárnap este itt lesz személyesen az a srác, aki úgy néz ki, mintha rajzolták volna, tudtuk, hogy megvan a vasárnap esti program. Csillogó szemek, huncut mosoly - mint aki mindig valami rosszban sántikál. És ez valószínűleg így is van.

Solo mászásairól híresült el, így kezdjük azzal. Na, hát ez se úgy van, hogy az ember „beszáll” egy jó nehéz útba, aztán megcsinálja – aki igen, az maga a Pókember. Alex is szépen törekedett a fokozatosságra, megismerte saját határait, minden utat többször mászott meg. Saját bevallása szerint természetesen érzett (és érez is) félelmet, de a motivációja sokkal erősebb, így tudja ezt folytatni. De miért is ne érezne, amikor mondjuk 600 méteres magasságban kapaszkodik egy függőleges sziklafalon, biztosítás nélkül? Bár ahogy mondta is, aki jó repedésmászó például, annak ez a fajta mászás elég biztonságos. Az első solo-ja egy 250 méteres út volt, de hát azóta eljutott a híres hármashoz is: a Half Dome északnyugati fal/The Nose/ Mount Watkins kombóhoz, melyet 18 óra 50 perc alatt mászott meg minimális biztosítással– ahogy azt a Honnold 3.0 című filmben láthatjuk. „Tudni kell a veszélyt kezelni” – állítja Alex Honnold. A solo különleges dolog nála, de biztosítással is mászik, hiszen annyi barátja van, annyi fantasztikus mászóval hozza össze az élet, hogy ez kikerülhetetlen lenne. De nem is akarja máshogy. Arra kérdésre, hogy mi lesz akkor, ha valami történik mászás közben (például kitörik egy fogás), csak annyit mondott: „hát, akkor meghalok”.

Ahogy említettük már az elején, két expedícióról tartott előadást. Az első 2009-ben történt a The North Face szervezésében, Borneo egyik emblematikus csúcsának a Kinabalu - Low's Gully (1800 méter) meghódítása. Alaptábor természetesen a felhők felett. Nem akárkik társaságában mászott Alex: többek között ott volt Conrad Anker és Jimmy Chin (láthattuk őket a Reel Rock felhozatalában a The Sharks Fin-ben is). A 17 nap alatt több mászótechnikát alkalmazva, végül öt napot a falon töltve, függő sátorban éjszakázva, sikerrel zárták az utat, annak ellenére, hogy sokszor madárszaros repedésekben másztak – de hát valamit valamiért! A magas páratartalom, a sok eső és a változékony időjárás megnehezítette dolgukat, de a fal áthajlása miatt az égi áldás nagyrészt nem hátráltatta őket. Lefelé azért jöttek még két napig, hogy minden hátrahagyott eszközt eltávolítsanak a falból, majd utána búvárkodtak egy kicsit a magasság után. Ez is fekszik nekik, na.

A második expedíció: Közép-Afrika, Csád, Szahara. Az Ennedi szigethegységbe elég egyszerű volt eljutniuk: mivel nincsenek utak, ezért a GPS csak annyit mondott, hogy menjenek egyenesen. Ez meg is tették pár napon keresztül, miközben keltek át a sivatagon. Az utazással nem volt gond, ott éjszakáztak, ahol elfáradtak, hiszen sehol se volt egyetlen fa se (vagy bármi más) ahol meghúzhatták volna magukat. Ezek után nem meglepő, hogy a toalett pedig ott volt, ahol már egészen kicsinek látszott az ember. útközben még két emberrel is találkoztak a sivatag közepén, jó mi? Három mászó és három fotós, négy kísérővel kiegészülve indult el a homokkő tornyokhoz. A páratlan létszámból se volt gond, „hát ők ketten másztam, én meg egyedül” -  mondta Alex, de ezen már meg se lepődtünk. A tornyok 300 méteres magasságig emelkednek, bár „gonosz homokkő” anyaguk miatt úgy viselkedtek, mint egy cukorsüveg. Sok felszerelést nem tudtak használni, mert amint átszakították a külső réteget, belülről elkezdett ömleni a homok. Itt található a világ egyik legmagasabb sziklakapuja is, melynek mászása sajnos meghiúsult néhány alacsony növésű gyermek útonálló hadakozása miatt, de találtak másikat szerencsére. Itt készült néhány mutatós fotó is, de sajnos ennek megmászása nem sikerült. Mivel errefelé, egy nagyobb köpésre az Egyenlítőtől már igencsak meleg van (még az év leghidegebb szakában is), így csak kora hajnalban, illetve késő délután lehet mászni, különben ráég az ember a sziklára. Veszélyes a növényzet, szamárszarban állva lehet csak lemosdani a közeli kutaknál, óriási a forróság. De állítólag nagy élmény.

http://www.neverstopexploring.com/blog/2011/07/the-north-face-towers-of-the-ennedi-film-.html

Ahogy Alex Honnold a fagyispohárral a kezében fogadott a előadás előtt, ahogy végig mosolygott, és őszintén zavarban volt attól, hogy egy ilyen távoli országban ennyien várták, egy igazi jelenség volt, na. Mintha másfél órára kisütött volna a nap a konferenciateremben. És az, hogy egyetlen törését egy mászóteremben szerezte? Na, az a nem mindegy...

Starfish

A 27 éves Alex Honnold az elmúlt évek során írta fel nevét a nagy sziklamászók listájára. Már beszámoltunk arról, hogy készült róla egy szuper film (Honnold 3.0), melyet szerencsére a hét végén ismét megtekinthetünk a Banff Hegyifilm Fesztivál keretein belül, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Vasárnap reggel még Pozsonyban mulatozott reggel hétig a free solo (biztosítás nélkül, egyedül mászik) mászásáról híres celeb, majd felszállt a vontara, és felébredt Budapesten.  Ezt az egészet azért tette meg (nem az esti tivornyára gondolok), hogy délután egy budapesti mászóteremben „mászókázzon”, este pedig kétszáz érdeklődő előtt beszámoljon két expedícióról, és solo projektjeiről. Emellett természetesen jutott ideje egy kis fagylaltozásra is. Mikor meghallottuk, hogy vasárnap este itt lesz személyesen az a srác, aki úgy néz ki, mintha rajzolták volna, tudtuk, hogy megvan a vasárnap esti program. Csillogó szemek, huncut mosoly - mint aki mindig valami rosszban sántikál. És ez valószínűleg így is van.

Solo mászásairól híresült el, így kezdjük azzal. Na, hát ez se úgy van, hogy az ember „beszáll” egy jó nehéz útba, aztán megcsinálja – aki igen, az maga a Pókember. Alex is szépen törekedett a fokozatosságra, megismerte saját határait, minden utat többször mászott meg. Saját bevallása szerint természetesen érzett (és érez is) félelmet, de a motivációja sokkal erősebb, így tudja ezt folytatni. De miért is ne érezne, amikor mondjuk 600 méteres magasságban kapaszkodik egy függőleges sziklafalon, biztosítás nélkül? Bár ahogy mondta is, aki jó repedésmászó például, annak ez a fajta mászás elég biztonságos. Az első solo-ja egy 250 méteres út volt, de hát azóta eljutott a híres hármashoz is: a Half Dome északnyugati fal/The Nose/ Mount Watkins kombóhoz, melyet 18 óra 50 perc alatt mászott meg minimális biztosítással– ahogy azt a Honnold 3.0 című filmben láthatjuk. „Tudni kell a veszélyt kezelni” – állítja Alex Honnold. A solo különleges dolog nála, de biztosítással is mászik, hiszen annyi barátja van, annyi fantasztikus mászóval hozza össze az élet, hogy ez kikerülhetetlen lenne. De nem is akarja máshogy. Arra kérdésre, hogy mi lesz akkor, ha valami történik mászás közben (például kitörik egy fogás), csak annyit mondott: „hát, akkor meghalok”.

Ahogy említettük már az elején, két expedícióról tartott előadást. Az első 2009-ben történt a The North Face szervezésében, Borneo egyik emblematikus csúcsának a Kinabalu - Low's Gully (1800 méter) meghódítása. Alaptábor természetesen a felhők felett. Nem akárkik társaságában mászott Alex: többek között ott volt Conrad Anker és Jimmy Chin (láthattuk őket a Reel Rock felhozatalában a The Sharks Fin-ben is). A 17 nap alatt több mászótechnikát alkalmazva, végül öt napot a falon töltve, függő sátorban éjszakázva, sikerrel zárták az utat, annak ellenére, hogy sokszor madárszaros repedésekben másztak – de hát valamit valamiért! A magas páratartalom, a sok eső és a változékony időjárás megnehezítette dolgukat, de a fal áthajlása miatt az égi áldás nagyrészt nem hátráltatta őket. Lefelé azért jöttek még két napig, hogy minden hátrahagyott eszközt eltávolítsanak a falból, majd utána búvárkodtak egy kicsit a magasság után. Ez is fekszik nekik, na.

A második expedíció: Közép-Afrika, Csád, Szahara. Az Ennedi szigethegységbe elég egyszerű volt eljutniuk: mivel nincsenek utak, ezért a GPS csak annyit mondott, hogy menjenek egyenesen. Ez meg is tették pár napon keresztül, miközben keltek át a sivatagon. Az utazással nem volt gond, ott éjszakáztak, ahol elfáradtak, hiszen sehol se volt egyetlen fa se (vagy bármi más) ahol meghúzhatták volna magukat. Ezek után nem meglepő, hogy a toalett pedig ott volt, ahol már egészen kicsinek látszott az ember. útközben még két emberrel is találkoztak a sivatag közepén, jó mi? Három mászó és három fotós, négy kísérővel kiegészülve indult el a homokkő tornyokhoz. A páratlan létszámból se volt gond, „hát ők ketten másztam, én meg egyedül” -  mondta Alex, de ezen már meg se lepődtünk. A tornyok 300 méteres magasságig emelkednek, bár „gonosz homokkő” anyaguk miatt úgy viselkedtek, mint egy cukorsüveg. Sok felszerelést nem tudtak használni, mert amint átszakították a külső réteget, belülről elkezdett ömleni a homok. Itt található a világ egyik legmagasabb sziklakapuja is, melynek mászása sajnos meghiúsult néhány alacsony növésű gyermek útonálló hadakozása miatt, de találtak másikat szerencsére. Itt készült néhány mutatós fotó is, de sajnos ennek megmászása nem sikerült. Mivel errefelé, egy nagyobb köpésre az Egyenlítőtől már igencsak meleg van (még az év leghidegebb szakában is), így csak kora hajnalban, illetve késő délután lehet mászni, különben ráég az ember a sziklára. Veszélyes a növényzet, szamárszarban állva lehet csak lemosdani a közeli kutaknál, óriási a forróság. De állítólag nagy élmény.

http://www.neverstopexploring.com/blog/2011/07/the-north-face-towers-of-the-ennedi-film-.html

Ahogy Alex Honnold a fagyispohárral a kezében fogadott a előadás előtt, ahogy végig mosolygott, és őszintén zavarban volt attól, hogy egy ilyen távoli országban ennyien várták, egy igazi jelenség volt, na. Mintha másfél órára kisütött volna a nap a konferenciateremben. És az, hogy egyetlen törését egy mászóteremben szerezte? Na, az a nem mindegy.

Miki357, a magyar fotográfia és zenés klipkészítés évek óta ügyeletes nehézbombázója április 22-én a berlini .CHB-ban (Collegium Hungaricum Berlin) két sorozatát mutatja be. A "HTC357" egy személyes anyag, amit drei fünf sieben egy éven át fotózott a mobiltelefonjával, a "13" pedig egy portrésorozat, amin tizenhárom személy látható.

Az este folyamán egy válogatást is láthatunk az általa rendezett és fényképezett videóklipek közül, amit egy igazán rendhagyó koncert is követ. A TUFAPOP csúcsszerve Papp Szabi, a Supernem kapitánya, az íróként is zenész Baksa-Soós Attila, a Rocklitera 1-2 szerzője és Beck Zaza, a 30Y zenekar dobosa eleven valójukban adják elő többek között Londonban rögzített Loretta című szuperszerzeményüket, melynek nemrég bemutatott videoklipjét szintén a kiállítási anyagot jegyző videóguru készítette.

„Miki357 barátunk minden munkájáról sugárzik a „labour of love”. Egyszerűen szereti, amit csinál. Olyan lencsén keresztül szemléli az életet, amely művészeti alkotásainak mélységet és egyfajta többletértelmezést ad, mindamellett, hogy teljesen egyedi felfogásban láttat. Mind fotó-, mind videómunkáiban erőteljes szerepet kapnak az ellenpólusok: a fények és az árnyékok, a lassú és a gyors, a zoom és a total, a rend és a fegyelmezetlenség, vagy akár a nyugalom és a vihar. Egy érzékeny és nemes lelkű művészről beszélünk, aki vagányságával és földre döntő humorával egyaránt lekap bárkit a lábáról.” – mondta Baksa-Soós Attila a művészről.

ízelítő Miki357 munkáiból:

Miki357 on Web

on Facebook

on Youtube

Facebook event

Four Fingers Franky