Az utolsó várpalotai és a tavalyi, Szántódon újjászülető PAFE-val a hátunk mögött vágtunk bele az idei nyárindítóba, amely ismét nem okozott csalódást. Remek társasággal érkeztünk, a szállásra telepített hűtő rogyadozott a sörtől, így minden adott volt, hogy ismét belevessük magunkat a fesztiválszezonba bele. Neki. Oda. Összevisszaszétmegráát...


Csütörtök

Érkezésünk napján némi ’sörpakolással’ egybekötött regenerálódás után, a társaság érzékenyebb felét Bocskor Bíborka csodaszép hangja csábította be az eső elől a Magashegyi koncertre, míg a keményebb arcot viselő barátaink még éppen elkapták a bejárat szomszédságában tanyát verő Rózsaszín Pitbull koncert végét. A (mondjuk úgy) színes és igen élénk közönség által nyomon követett zenei produkció után nem sokkal már a nagyszínpad előtt üvöltöztünk a Tankcsapdára; ezzel egy időben valami tér és időanomáliának köszönhetően még a Belgát is végigugráltuk… Amúgy mindkét banda a szokott színvonalat hozta, de nem tudtuk nem észrevenni, hogy mindkét buli az adott társaság klasszikus számainál működött igazán, de ezzel együtt igen korrekt, profi dolgok történtek a színpadon.

Péntek

Ébredés után örömmel konstatáltuk, hogy az egyenesen Londonból érkezett Aaron, és barátnője, Eszter személyében pont a társaságba illő, helyes szomszédokat kaptunk, akikkel - miután igen hamar magukévá tették az italozási és egyéb, a szocializálódásra vonatkozó szokásainkat - már egy zászló alatt érkeztünk meg Aaron földijeinek, a Rudimentalnak megint csak a nagyszínpadon adott, feltűnően nagy tömeget vonzó koncertjére. Arra, hogy ez előtt, vagy ez után szereztük-e az egyébként kirobbanó sikerű Alvin koncert alatti pogóban azt a rengetek kék és zöld zúzódást, már nem emlékszünk, de a napunkat záró PASO-s ugrálás okozta vádli izomlázra még így napok múlva is tisztán emlékszünk…J Sajnáljuk, hogy elmaradt a Zagar, és nem voltunk jelen az egymást követő Magidom, The Trousers előadásán sem – pótolni fogjuk, ígérjük!

Szombat

A hosszú péntek estét, hosszú szombati lábadozás követte. Erre a napra esett a rackabundába bújt menyasszony éjszakai portyája, a sörben fürdésünk, de ezen a napon távoztak a szállásról a zöld és sárga pálinka átkát ránk szabadító két ideiglenes másik szomszédaink is. Mindettől függetlenül ezen a napon történt a legnormálisabb esemény is, amit koncerten eddig láttunk, melynek főszereplője Likó Marcell volt. A Vad Fruttik banzáj csúcspontján, refrén közben – a jelek szerint nem véletlenül barátságos és közkedvelt hírében álló - Marcell egyetlen nyugodt hangú, de határozott felszólítással vett védelmébe egy, a tömegben kibontakozó kakaskodásban alul maradó srácot. Nem akadt meg az előadás, nem hőbörögtek a megszólítottak, nem volt ’semmi’, csupán egy bravúros vizsga konfliktuskezelésből egy bravúros embertől. Az agyonreklámozott Foreign Beggars nevű, szintén brit formáció koncertje számunkra már sokkal kevesebb élményt nyújtott, úgy emberileg, mint művészileg. Jó, a dubstep nem a kedvencünk, de mégis az a véleményünk, hogy nem attól lesz jó egy efféle koncert, ha a banda minden második, a folyamatosan ’motherfuckers’-ként megszólított közönséghez intézett szava a ’fuck’... ez egyébként a végére szépen felhízott audienciát úgy tűnik nem zavarta… hát egészségükre. Az estét régi kedvencünk, a Brains zárta, akik képesek voltak hitetlen embereket (Four Fingers Franky és barátosnéje) úgy a soraikba állítani nagyszínpados koncertjük után, hogy egyszerűen csak adták, amit tudnak. A szó, amit keresünk, az a köszönjük!



Vasárnap

Az előző napi vegyes élmények után szinte extatikus állapotban vártuk az utolsó napot, hiszen ’aznap volt az a három koncert, amire tulajdonképpen jöttünk’.
A Supernem a túl korai kezdés ellenére is izzasztó koncertet vágott ki a nagyszínpadon. Mózsik Imre valószínűleg egy másik dimenzióban gyakorolja a dobolást újabban, de kell is neki, mert Pulius Tibi vibráló gitárszólói mellett szinte elvárható a dobok gyakorlatilag istenként való kezelése. Ha ezt a kettőt még megfejeli egy Papp Szabi, és egy gyermeki örömmel játszó Kubányi Bálint, akkor kösz, gyakorlatilag megvagyunk, kész a tökély. És ebben most semmi nyalás nem volt. Egészen egyszerűen ezt ők így tolják, ez az az alap, amit más bandák csúcsnak szeretnének.
A Mocsok1Kölykök mellett egy bandát tudunk még ebbe a kategóriába sorolni a műfajból. Ők az Ivan & the Parazol. A pimaszul fiatal, és ugyanennyire tehetséges srácok tavalyhoz képpest szemmel láthatóan növelték rajongótáborukat, ami nem csoda. Az a hamisítatlan, a nekünk a Stones szellemét idéző rockandroll, amit játszanak, kábé nyolc londoni utcát, és három texasi lakótömböt emel a közönség köré, bárhol, bármilyen sátorban, mindezt egyetlen DeLorean nélkül. Ezek a srácok tudják mit csinálnak, és pazarul csinálják. Mi nem tudjuk mi lesz ebből a karrierből, de amit csinálnak az a világszínvonal.
A löket, amit az ’Ivánon’ kaptunk, gyakorlatilag egész napra elég lett volna, és igazából csak a Soerii & Poolek-féle ingergazdag, a ’Csirkornis. Törpe. Kurvák’ szentháromságát prédikáló agymenés volt az egyetlen még, ami élményben felvette vele a versenyt… de nem mondanánk el mindent, ha nem tisztelegnénk a mindig gyönyörű Péterfy Bori előtt, aki a mellett, hogy az ország egyik legszuggesztívabb színpadi jelensége, úgy látszik sámánként is megállná a helyét: párbajra hívta a közeledő vihart, és szinte biztos, hogy egyedül Ő a felelős, hogy az égiek végül mégsem mosták el teljesen a színpadokat. :-)

Összességében Nagyon nagy élmény volt ez idén is, és ezúton is köszönjük, hogy volt, hogy ott lehettünk, hogy új embereket ismerhettünk meg, hogy négy teljes napig maradéktalanul boldogok voltunk. Szeretjük ezt a Fesztivált. Nem leokézzuk, nem elmegy, nem ’ez is megvolt’, hanem szeretjük.


From PAFE with love: Dirty Joke & the RKZ Krú