Negyed tíz van. Egész nap vártam, hogy elkezdjem. Most három deci házi bor társaságában ülök itt a szoba közepén, a plafonon az egyetlen túlélő spotlámpának hála pont árnyékot vetek a billentyűzetre… a felszálló cigifüst kísértetiesen kígyózik ki a nyitott ablakon… időnként mellégépelek, de nem fogok új izzókat venni, hiszen múlt héten Szántódon elkezdődött a nyár és már sosem lesz sötét…
(Néhány Parkos összejövetelt leszámítva, picit több mint egy évet vártunk az idei a Pannónia Fesztiválra. Arra a PaFe-ra, ami négy éve először összerántott egy négy fős bandát. Arra a fesztiválra, ahol először megfogalmazódott ennek a Magazinnak az ötlete. Arra, ahova már 2011 óta egyre többen visszajárunk.)
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hazatérés óta kezd lecsillapodni bennem az élmény. Játszva a vérprofit, nyilván azon kéne nekem itt most fanyalogni, hogy milyen sokáig tartott a beengedés, vinnyogni, hogy miért nem sikerült a MÁV-val megegyezni a feszt idejére, miért volt ’csak’ három színpad, miért egyedül kp-val lehetett fizetni a sört-bort-pálinkát… miért, miért, miért… Hát nem fogok. Egyrészt, ezt bárki irtó precíz kiadásban elolvashatja a nem kis pénzért dolgozó ’kollégáktól’ (akiknek egy sajtótájékoztató véget ér a sörök és a pogik felzabálásánál, és ők majd úgyis a Szigeten akarnak pezsgőt venni kokaináron), másrészt meg nem fogok, mert az az ordas nagy igazság, hogy a mindenhol előforduló bakik ellenére az idei PAFE-t megint elvitte a hátán a Hangulat.
A sokat kritizált line up minden egyes, általunk látott fellépője megdolgozott a közönségért. És ez most nem kamu. Amikor az ország általunk három legjobb, angolul játszó bandáinak egyikeként számon tartott Ozone Mama a nyitónap második fellépőjeként a még a sátorveréssel és az alapozással elfoglalt, éppen csak gyülekező tömegnek full gázon végigtol egy teljesen felépített fősávos nagyszínpados produkciót… hát ott azt hiszem, nem érdemes fanyalogni /vagy csak nagyon jó pénzért/.
Egy kicsit azért mégis részletezem. Az Ocho Macho szintén hozta a maximumot, a Pancho-nál már izzadságban fürdő Kirchknopf Gergő mosolya most is fültől fülig ért, a Magashegyi Underground ugyanúgy 10 centivel a föld felé emelt, mint bármelyik légdeszka. Arról, hogy a Depresszió és az Alvin és a Mókusok mit művelt a közönséggel a nagyszínpadról… nos ezt azt hiszem nem kell lerajzolni.
És akkor most következzen egy paradoxon, amit nem értettünk. Tegye fel a kezét, vagy (kapcsolati státusztól függően) nyúljon az ágyéka felé (igazából tökmindegy, de mind tudjuk, melyiket választjuk) akinek mond valamit az alábbi video:
Nos igen, a sok változáson keresztülment duo, úgy tűnik mára elhagyott szinte mindent, amibe mi beleszerettünk, de az ezúttal egy rapperrel és egy elefánttal megtámogatott legófejűek így is az őrületig hergelték a közönséget (a régi produkció hatására másnapra valószínűleg már GDP-ben lenyomtuk volna a világot, kedden pedig már kilőttük volna az első saját építésű űrhajónkat, de ez száradjon az Ő lelkükön).
Aki volt már 30Y, Intim Torna Illegál, Halott Pénz vagy Punnany Massif koncerten, ha tudja; ha a zene templom, ezek a bandák festettek ki a Sixtus-kápolnát… mit mondjunk? Most se hagyták otthon az ecseteket.
Ezzel a négy nappal a PaFe szervezői immár nyolcadjára indították útjára azt a hullámot, amire attól a perctől fogva várunk, ahogy véget ér. Erre várunk, mikor először indulunk el a hajnali sötétben a lakásból. Erre várunk, amikor egy hideg októberi napon pálmafát rajzolunk a vonat ablakára. Ennek a nyomait kutatjuk a szembe jövő mozgólépcső szürke arca mögött, miközben attól félünk, a miénk sem lehet más… És ez az amitől nem más. Az az első pár, barátokkal, ismerősökkel, barátságos vadidegenekkel végigsátrazott, kajált, dumált, ivott, tombolt, andalgott, énekelt, átélt éjjel, hajnal, reggel, nap, este… ezekbe az aprócska gömbökbe rejtünk el magunkból egy-egy darabkát.
PAFE on web
PAFE on facebook
fotók: Schläffer Attila
