A WASABI Kht. legutóbbi Muzikum-ban tartott koncertje előtt sikerült leülnünk a banda gitárosával, Nagy Gáborral. Gondoltuk, megkérdezzük, mi van vele mostanában, hogy fogadták a WASABI első albumát (Aranyat ér), milyen az élet a Zanzibár után. A válaszokból ki fog derülni, hogy sokkal többet kaptunk, mint amire számítottunk.

Először is az újrakezdésről szeretnénk kérdezni. Már nyilván nagyonsokmindenkitől megkaptad, de a Zanzibárral mégis az ország egyik legnépszerűbb zenekarában voltál; mindenféle platformon megnyilvánultál/megnyilvánultatok... Hogy élted meg ezt belülről, illetve mi volt a váltás oka?

Képzeljük el, hogy megkérdezel valakit, aki túl van egy váláson, és új kapcsolatba kezdett, az mit mond egy ilyen kérdésre? Először is óriási, hogy újrakezdhettem, hiszen nem véletlenül váltam el.

23-24 éves voltam, amikor elkezdődött a Zanzibár és ilyen 35-36 évesen szálltam ki. Érdekes, de tényleg az történt, hogy a hétköznapokban más zenét kezdtem hallgatni, más zenét gyakoroltam a tanítványaimmal, mint amit péntek-szombat esténként a színpadon előadtam. Ez egy idő után nagyon nagy ellentmondás volt. Persze túlzás lenne olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy nem tudtam a tükörbe nézni, vagy ilyenek, mert annyira szeretek gitározni, és nagyon szerettem azt is csinálni. Közben persze, ahogy attól a zenétől távolodni kezdtem, úgy egy picit megnőtt a távolság a zenekar tagjai, meg köztem is… most, hogy eltelt pár év, megint elkezdtünk egymásra találni. Pont szerda este hívott a Sidi (Sidlovics Gábor), hogy játszanak egy zártkörűt a Tankcsapdával, úgyse láttam még őt Velük, menjek le, nézzem meg, iszogassunk. Meg egyébként is összejárogatunk, hogy kivel mi van.

Ami meg megint hihetetlen, hogy kivel mi van, mert amíg én gyakorlatilag újrakezdtem a nulláról, Sidi megérkezett az ország egyik legnagyobb bandájába. Ő meséli, hogy a MAHASZ hányadik helyén vannak, hány ezer lemez ment el egy hét alatt, én meg mondom, hogy tök jó, mi 200 darabot legyártottunk, eddig már elment belőle hetven. Ez a tudod, a volt kollégák egymással beszélgetnek…

Érdekes, hogy semmilyen keserűség nem érződik a hangodon.

Hát ez egyrészt nekem vicces, másrészt én erről büszkén mesélek, és tényleg mindenki, akivel beszélek – legyen az befutott zenész, vagy bárki – az azt mondja, hogy mekkora respect, hogy én ezt be mertem vállalni. „Te, aki 5 évvel ezelőtt integettél a roadnak, hogy ezt fél méterrel arrébb légyszi, most – ahogy Ti is láttátok – fogod a cuccot, és cipeled, mint egy ’kezdő’, azért, mert szeretsz gitározni.”

Ilyenkor derül ki az ember számára, hogy a pénz tényleg nem minden. Ha azt veszem, hogy hetente játszottunk 4-szer, 5-ször, aztán gázsiosztáskor kis túlzással alig tudtam követni, hogy mennyi pénzt is kerestem, most meg a kis spóroltat tesszük bele a dologba, amit szeretünk… Saját pénzből lemezt csinálunk, saját pénzből előzenekarozunk máshol.

De mégis érezzük annyira jónak az egészet, hogy érdemes ebbe invesztálni, másrészt pedig máshogy nem lehet. Van tehetség, van belefektetett energia, de anyagi befektetés nélkül nem megy. Summázva: sokkal inkább volt egy izgalmas dolog az újrakezdés, mint bármelyik pillanatban is fájó. Sőt, semmilyen negatív nem volt benne. Egy zenész életében – és ezt szerintem sokan megerősítik – a legizgalmasabb a befutásig tartó szakasz. Utána jön a mókuskerék.

Bármilyen előnyötök származik a korábbi sikereidből?

Én azért ezen meglepődtem, de nem. Ahogy az ember kikerül a pozícióból, máris kiderül, hogy ki az, aki akkor jó fej volt, most meg nem annyira segítőkész. De hát ez itt is úgy működik, mint máshol. Nyilván Ti is, mint mindenki, találkoztatok hasonlóval. Ezek érdekes emberi tapasztalatok is egyben, és valahol teljesen érthető.

A Ti stílusotoknak, ennek az eklektikus alternatív vonalnak meg lesz a közönsége? Olyan, ami akár anyagilag, vagy szakmailag fenn tudja tartani a zenekart?

Ez is érdekes, mert most már tényleg felmerült bennem is, hogy milyen zenét is játszunk… Nem tudom mennyire ismertétek a Wasabi Kht. kezdeti dalait…?

Néhány szám megfordult a rádiókban…

Igen- igen, néhány megfordult itt-ott, de azért komoly változáson ment keresztül a zenénk szerintem… Annyira, hogy ha valaki nem hallotta az első számokat, az nem is akkora baj; nem mintha az nem lett volna jó, vagy ha az nem lettünk volna mi, de kellett ez a három év, hogy ilyen legyen, amilyen most. Ha azt mondom, hogy dallamos rockzene, az már-már pejoratív… ha ezt mondom egy 16 évesnek, akkor annak égnek áll a haja, hogy miért nem hip-hop, miért nem heavy metal, érted? Ilyen pop-rock zene ez valójában. És ha a kérdésre is akarok válaszolni, hogy mennyire van ennek piaca, vagy közönsége, akkor tényleg szerintem a legfontosabb dolog a minőség. Milyenek maguk a dalok, illetve a szövegre is nagy hangsúlyt fektetünk, ami 90%-ban a Nellinek a munkája (Hajdu Nelli). Próbálunk jól zenélni lemezen és színpadon is. Lehet, hogy előrébb járnánk, ha mindannyian dinoszaurusznak öltöznénk, vagy óriási szexorgiát rendeznénk a színpadon, amitől nagyobb lenne a hírverés, de én – biztos azért, mert a ’70-es években születtem – a jó zenélésben hiszek, és abban, hogy ezzel lehet hosszútávra közönséget szerezni.

A zenekart hogy sikerült megszervezni?

Rögtön a Wasabi után csináltam egy bandát, Ninja volt a neve, de az aztán elakadt… abban a Nelli már benne volt, és szintén Réka (Hain Réka) volt a basszusgitáros, és a Zanzibár dobosa, - aki egyébként a sógorom - volt a Wasabi Kht. első dobosa is, de Ő nem tudott akkorát lépni, mint én. Én tisztában voltam vele, hogy az egzisztenciámon ez meg fog látszani, ekkora ugrást ő engedhetett meg magának két gyerekkel, satöbbi. Szóval először a Nellit találtam meg egy ilyen jammelésen, és egy darabig kettesben dolgoztunk, dalokat raktunk össze, aztán eljutottunk oda, hogy volt 6-8 olyan dal, amire azt mondtuk, hogy kész van, úgyhogy próbaterembe kéne már menni, és akkor elkezdtünk keresni tagokat. Réka is egyértelmű volt, aztán menet közben kialakult ez a mostani felállás, ez a stílus… volt benne hegedű meg trombita is, de aztán ezek a sallangok a próbateremben már elmaradtak. Így január óta négyesben maradtunk Csabával (Kludovácz Csaba) a dobok mögött, és ekkor kezdett a zenénk ilyen lecsupaszodott, egyszerű rockzenévé válni, jazzharmóniákkal, szólókkal, ezekkel a szövegekkel, és a lemezt is így csináltuk már meg.

Itt felmerül, hogy a közönség óhatatlanul pozícionálja a zenét. Nálatok a szövegekben lehet észrevenni, hogy a célcsoport inkább a tapasztaltabb, harmincas korosztály; az, aki már megért erre. Volt valami képetek erről, hogy kihez szóltok?

Nem volt bennünk ilyen fajta tudatosság. Zenészek vagyunk. Ha egy hangszer a kezünkbe kerül, elkezdünk játszani. Előbb-utóbb kiderül, hogy kinek tetszik, amit csinálunk, és akkor majd tudunk rájuk fókuszálni.

Rékát leszámítva (Freshfabrik, Varga Zsuzsa Band) a többieknek még talán kevesebb tapasztalatuk van a karrierépítésben. Ők hogy látják a helyzetet?

A nevükben nyilván nem beszélhetek, de én azt látom rajtuk, hogy talán kicsit türelmetlenebbek, és örülnének, ha ez gyorsabban menne, de hát ehhez évek kellenek. Nagyon büszkék erre a lemezre, amit sikerült együtt megcsinálnunk, és most van itt az új feladat, hogy oké, ez remek és szeretjük, most el kell juttatni minél több emberhez. Ez, hogy most megcsináltuk ezt a szerintem nagyon jó lemezt, még mindig nem garancia, hogy mi mostaztán az összes fesztiválon ott leszünk, és innentől csak hátra kell dőlni. Nem, kis koncerteken, vidéken, klubokban kell összeszedni a közönséget. Az se baj, ha 15-en jönnek el. Egy ilyen zenekarnak, ami még nem ért el komoly rádiós játszást – TV műsor ugye meg nincs –, kapcsolatai nincsenek, annak nincs más lehetősége, mint egyesével összevadászni az embereket; azokat, akik eljönnek a koncertre, és képesek még arra is, hogy másnap lájkoljanak minket, vagy ne adj’ Isten vegyenek egy CD-t. Az ember borzasztóan tud ennek örülni… úgy, hogy 10 évvel ezelőtt Joe Cocker előtt játszott, most pedig odajön három ember, hogy nagyon teszik, amit csináltok. Szóval idő kell ehhez… múltkor olvastam egy interjút a Vad Fruttikkal (csak nem ezt?), és leesett az állam, hogy előbb alakultak, mint a Zanzibár… és mennyi idő kellett nekik, amíg odaértek?

Hogy alakulnak a fellépések?

Ez is nagyon változó. Múlt héten például volt egymás után kettő, Győr és Miskolc. Az egyik tragikomikus volt, a másik meg zseniálisan jó… Nehéz jó helyszíneket találni. Nem érdekli őket, nem akarnak vele foglalkozni... mármint magával az élőzenével sem. Ilyenkor az ember nem is tudja eldönteni, hogy csak a tulajokat nem érdekli, vagy az adott városban élő embereket sem. Ez a szomorúbb. Korábban nem létezett olyan buli, ahol ne lett volna élőzene. Gólyabál, bármilyen egyetemi buli, akármi. A klubtulajdonosoknak az az első mondata, mikor szóba jön a pénz – és nálunk a pénz az azt jelent, hogy ne kelljen, vagy ne nagyon kelljen kiegészíteni buszbérlésnél, vagy tankolásnál azt a kicsit, amit kapunk–, hogy tíz, tizenötezer forintnál többet nem tud adni, meg amúgy is, minden zenekar tízezer forintért megy el játszani.

Ez vicc…

Rendkívül nehéz érvényesülni. Több nagyon komoly változás van ahhoz képest, amikor én egyszer már végigjártam ezt az utat. Először is, tízszer annyi lehetőséget kereső zenekar van most, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt. Ez amúgy tök jó, nincs is ezzel semmi baj, zenéljen csak mindenki. Második, hogy sokkal kevesebb lehetőség van megmutatkozni. Korábban voltak tévéműsorok, amik igényelték az élőzenét. Kölyökklub, Reggeli. Minden hétköznap kellett egy zenekar, akár tök ismeretlen is… ebből az adott szereplőnek már volt egy pici anyaga, amit fel tudott tenni youtube-ra. Ma vannak az A38-as koncertek a tévében, meg mr2 Akusztik, A38-as közvetítések, mint élőzene, és itt meg is állhatunk. Az, hogy ez hány emberhez jut el ahhoz képest, hogy mondjuk a Reggeli hány háztartásban volt bekapcsolva reggel, már teljesen egyértelmű. Az pedig, hogy az emberek mennyit tudnak áldozni a pénztárcájukból a kultúrára, és ezen belül a zenére, egy tíz évvel ezelőtti állapothoz mérve, meg megint csak egyértelmű.

Mondjuk ez most pont úgy hangzik, mint mindig. Én most vagyok 40, és már amikor elkezdtem gitározni azt hallottam a többiektől, hogy na, ilyen rossz helyzetben még nem volt az élő zene. Aztán ezt hallottam 10 évvel később is, és most meg én is ezt mondom… úgy, hogy végigéltem ezeket az évtizedeket.

Kevés igazán nagy zenekart tud eltartani az ország, másrészt fel is gyorsultak annyira a dolgok, hogy a tartós siker egyre ritkább. Rengeteg nagyon tehetséges, vagy kevésbé tehetséges produkció van, rengeteg hatás, és annyira gyorsan változik az ízlés, a fiatalok ízlése, hogy egyre nehezebb megmaradni egy jó szinten. Sokkal inkább csapongónak érzem, mint mondjuk az én fiatalkoromban. Most már nem csak a tehetségkutatós srácokat ’pörgetik le’ gyorsan.

Akinek sikerül, annak hogy sikerül? Küldözgeti az anyagait a fesztiválszervezőknek, rádióknak?

Hát elküldheti, de tök fölösleges, mert ma már senki nem hallgat meg semmit, hanem mint az élet bármely más területén, kell ismeretség, kapcsolatok, valaki, aki odaszól, hogy „Na, van ez a banda, keressetek neki már helyet!”, és akkor „Oké, keressünk…”. A rádióba is nagyon furcsán kerülnek be a dalok. Ezt még nem sikerült teljesen kiderítenünk, hogy hogyan… Azt tudom, hogy a Zanzibáros – Danubiusos időben még tesztelés volt. Behívtak X embert, mérték, hogy na, ki mikor stoppolja le, hány csillagot ad neki, satöbbi. Most így elküldöd, és jön vissza, hogy „Hát ez most nem ment át, hát ez se…” Nem tudom, biztos nincs ismerősöm… Pedig mindenki mondja, hogy hát de Ti pont ilyet játszotok, amit ez meg az a rádió, én meg széttárom a kezem, hogy én sem tudom.

Pedig biztos nem az érdeklődéssel van a baj…

Igen, hát nehéz ez. A rádió is ahhoz kell, hogy megadjon egy löketet, amitől ha tetszett, aztán elkezdik keresni az emberek a zenekart, elmennek a koncertre, facebookra, youtube-ra. Nálunk most az történik, hogy az emberek véletlenül hallják a zenénket, valaki mutatja itt-ott, a telefonon a barátainak, és akkor megtalálnak minket. Kicsit mint az underground hiphopnál.

Hosszú távon ez nem biztos, hogy hátrány…

Igen, szerintem sem. Azt kell csinálnunk baromi jól, amit szeretünk.

Mik a távlatok?

Hogy mik a távlatok? Nagyon-nagyon jó lenne, ha sok emberhez eljutna a zenénk. Borzasztóan nehéz ez. Ezzel nem vagyunk egyedül, nem a Wasabi Kht. az egyetlen ezzel.

Ha az ember szeret valamit csinálni, akkor a pénz nem első számú szempont. Ja, hogy ebből esetleg meg is lehetne élni? Ez csak plusz szabadna, hogy legyen. Persze az nagyon jó, de most gitártanár vagyok, stúdiózok, és ezt mindet szeretem, e mellett pedig a többiekkel játszom ezt a zenét. Lehet látni zenekarokon, ahol komolyan gondolják, brandépítés, satöbbi, de nincs ezzel baj.

Szerinted előfordulhat, hogy a brand előrébb kerül a zenénél?

Nézzétek, onnantól kezdve, hogy egy zenekar befut, és komolyan veszi magát, onnantól kezdve muszáj, hogy a brand megjelenjen. A brand az megjelent a Beatlesnél is, a U2-nál a második lemeznél, megjelent a Punnany Massifnál, a Red Hot Chilli Peppers-nél, egyértelmű a 30 Seconds to Mars-nál… attól még baromi jó zenét csinálnak. És minőségre törekedtek/törekednek. De a jó refrének, meg a jó szövegek mellett rájöttek, hogy nem mindegy, hogy hogy néznek ki, kinek nyilatkoznak… rájöttek, hogy kinek mi áll jól. Ettől mi még mesze járunk, de a legfontosabb, hogy kiderült, hogy mi magunknak elkezdtünk tetszeni, kialakult három év alatt, hogy mit játszunk, és ezt igyekszünk a legjobban csinálni. Ez a legszebb része ennek az egésznek.

Wasabi on facebook

Wasabi on youtube

Wasabi live - koncertek és zenészsimogatók

Dirty Joke feat. Gran D.