"...az emberi jogok ismertetése sokkal hatékonyabb, ha egy padlótól a plafonig véráztatta szalonban diktálják le őket... mindezt hol hiphop, hol erősen karcos country aláfestéssel."
Elképesztő, de immár húsz éve annak, hogy az olasz-ír származású különc videotékás a Tiszta Románc forgatókönyvéért kapott 50.000 dollárból (plusz némi baráti kölcsönből) végre összerakhatta első, saját rendezésű filmjét. Ez volt a Kutyaszorítóban. A sztárokkal teletömött mozi perdöntő bizonyíték volt Quentin rendezői kvalitásait illetően. Két év múlva már Oscart hozott neki a Ponyvaregény, és Tarantino megtalálta miben a legjobb: kultuszfilmek rendezésében.
A stílusteremtő zseni időközben a maga fazonjára szabta úgy a gengszterfilmeket, mint a horror és a háborús mozi műfajokat. 2009-es partizánakciója, a nálunk Becstelen Brigantyk néven futó náci hent az azt megelőző (a Grindhouse-t most átugorjuk) Kill Bill filmekhez viszonyítva jóval befogadhatóbb, nézőbarátabb vászonfestés volt, mégis végig megtartva a Tarantino-féle védjegyeket.
A hosszú snittek, a részletekbe menő, hangulatteremtő párbeszédek mestere (aki ezek alapján akár francia művészfilmes is lehetne) ezekben a mozikban újra és újra feltámasztotta kedvenc karakterét; noha az alapjában véve jó lelkű, a gonosz által megcsonkított lelkivilágú bosszúálló hős alakját nem ő találta ki, Tarantino képes volt újítani a figurán:
A Kill Bill 1-2 -ben feltűnő, a Becstelenekben egyértelmű, a Djangoban pedig már csúcsra járatott buszálló hősök egyre határozottabban veszik fel azt a speciálisan tarantinoi személyiségzöngét, ami alapvetően szakít a hagyományos, kezüket bemocskoló, a hős-antihős mezsgyéjén egyensúlyozó karakterekkel. Tarantino új hősei ugyanis az igazságszolgáltatáson és a privát bosszúállás édes ízén túlmenően élvezik a vérben gázolás folyamatát. Ott dolgozik bennük az erőszakos, féktelen én is, melyet (alkalmanként némi hezitálás után) nem restek szabadjára ereszteni.
Ahogy azt több helyen nyilatkozta, Tarantino filmjei többségével tisztelegni kíván az éppen magára szabott művek műfaji királyai előtt. Nincs ez másként a Django elszabadul esetében sem.
Quentin ezúttal a western zsánerét feszítette vászonra, így, mint monda, lehetősége nyílt kalapot emelnie a spagetti western egykori mestere, a ’90-ben elhunyt olasz Sergio Corbucci előtt. Minálunk Corbucci leginkább a Bud Spencer – Terence Hill filmek kapcsán lehet ismert (És megint dühbe jövünk, Szuperzsaru, Kincs, ami nincs, stb…), de a világban mégsem erről híres.
Neki, sőt tulajdonképpen kimondottan az egyik, ’66-ban készült filmjének tulajdonítják az olasz western hollywoodi státuszának megszilárdítását… sose találják ki, mi volt a címe… Django!
A sajátos szemléletmódú rendező westernjei erőszakosan, véresen, brutálisan – és így valószínűleg hitelesen – ábrázolták a vadnyugat lőporszagú mindennapjait. Tarantinonak tehát karnyújtásnyira volt minden alapanyag, hogy újra megtöltse a tárat, ráadásul igazán súlyos szereplőgárdát sikerült összetrombitálnia.
A címszerepben brillírozó, a Ray-ért Oscarral jutalmazott Jamie Foxx és a Becstelenekben feltűnt, majd ezért rögtön szintén aranyszobrot kapott Christoph Waltz duója remekül működik. Waltz dr. Kingje afféle vadnyugati Higgins professzorként vezeti be Django-t a fejvadász szakmába, aki kapva kap az alkalmon, hogy King segítségével leszámoljon élete megkeserítőjével. Ráadásul ezért a lehetőségért nem kell mást tenni, mint fajgyűlölő délieket ölni… melyik rabszolga tudna ellenállni egy ilyen ajánlatnak? Road movie-ba illő útjuk során Djangoék igazságot szolgáltatnak a Don Johnson (Tarantino ismét színészt reaktivál) vezette fehérsipkás ku-klux klán tagoknak éppúgy, mint a feketékre kedvtelésből vadászó derék polgároknak, majd következik a Di Caprio által megformált gazdag ültetvényes, mint főellenség. Házában találjuk a szociálpszichológiát végzettek vágyálmát, a Samuel L. Jackson által háromdimenzióssá tett fehérimádó néger háziszolgát és a simán csak mindengyűlölő, rohadó fogú déli revolverhőst is.
Már a szereplők kontúrjából is látszik, hogy ennek a polgárháború kitörése előtt két évvel játszódó történetnek minden díszlete és kulisszája megvan, hogy a mának is szóló tanmese háttere legyen; az emberi jogok ismertetése sokkal hatékonyabb, ha egy padlótól a plafonig véráztatta szalonban diktálják le őket... mindezt hol hiphop, hol erősen karcos country aláfestéssel.
Ha valahol, hát itt észrevehető a Becstelenekben még szolidan megpendített humánus dimenzió aláhúzása, valamint hogy Quentin mintha valami mélyebbet is akarna üzenni a szabadság-egyenlőség-testvériség agyonrágott szentháromságáról.
Dirty Joke
