Családi acélmozi és robotbox - Jó film-e a Vasököl?

2012. február 25. - Írókéz magazin

'Robot Rocky' olvastuk a Népszabadság mellékletében, és a szerző nem is járt messze az igazságtól.

A Vasököl poszterjén feszítő, és a film trailerében egymásnak eső marcona acélkolosszusok ne tévesszenek meg senkit, ez egy szépen csomagolt családi film, ami Aput éppúgy érdekelheti, mint az animációs szirupokból már kinőtt kamaszokat. Hugh Jackman anyukákat szédítő machos sármja ellenére fiús film ez mégis, nem véletlen a PG-13-as besorolás.

Az akció-dráma-sci-fi-ként sorolt, egy 1957-es Richard Mattheson novellából ( Ő a felelős a legutóbb Will Smith-el filmre vitt Legenda vagyok alaptörténetéért is) készült Vasököl ha nem is végezte ki a jegypénztárakat, 300 millió dolláros összbevételével sima pontozásos győzelemet aratott a családi kasszák felett világszerte. Ennek azonban volt némi ára. Kliséfilmről van szó ugyanis, a szemtelenebb fajtából.

A főhős egy kiégett egykori bokszoló, aki két berúgás között az innen-onnan összebugázott verekedős robotjaival járja a falunapokat, miközben hitelezői a sarkában loholnak. Hiába van egy csinos, 'mindannyiunkálomnője' a közelében, Vele sem törődik sokat. Klasszikus, a 'valami fordulatnak kell történnie ezzel a lejtőn megindult jó emberrel' sztoriba csöppenünk, természetesen a legjobbkor. Aztán megjelenik Jackman rég elhagyott kamasz fia, akivel a kezdeti ellenszenv után megtalálják a közös érdeklődési kört, és a srác találta ATOM nevű szerény, esélytelennek látszó kis robottal egyrészt végigverik a robotbox mezőnyét, másrészt egymásra találnak, mint család. Ez így leírva az, aminek látszik, és nem is kellene ennél többet foglalkozni vele, csakhogy van valami, amiben a Vasököl ténylegesen lenyomja a többi, ezeréves történetmesélési panelből építkező családi film nagyját, és jó mozivá válik.

Tekintsünk el most attól, hogy a három központi karakter megformálása hibátlannak mondható, sőt a gyereket alakító Dakota Goyo végre egy nézhető, nem idegesítő, nem bántóan meghatni akaró gyerekszínész, hanem egy valódi színész, aki történetesen egyelőre gyerek (vö. Haley Joel Osment). Lehetséges, hogy a aktorválasztás is elvinné a hátán a filmet, az igazi varázslat azonban nem itt van, hanem ott, hogy noha a kliséfilmek egyik gyöngyszemével állunk szemben, és annyi a sablon, mint egy szabászműhelyben, ezekből az agyonhasznált panelekből a rendező Shawn Levy (Éjszaka a múzeumban, Párterápia) mégis olyan tanári módon építi fel azt, amit már vagy ezerszer láttunk, hogy tényleg le a kalappal. Rengeteg prekoncepciónk volt a filmmel kapcsolatban - sőt igazából csak az volt -, és mégis el kell ismernünk, hogy a történet tényleg mind a 127 perc alatt működik - nem lesz gej, nem lesz semmilyen szempontből védhetetlen túlzás. Persze, látjuk, hogy éppen hol és hogyan manipulálnak: látjuk, hogy zabálnivaló a srác, beleszeretünk mi is a barátnőbe, Evangeline Lilly-be, és rohadtul kellenne nekünk is egy ilyen nagy kék szemekkel megáldott robotpajti, mint ATOM, és mégis úgy állunk föl a székből/fotelből/jakuziból, hogy igazából megnéznénk mégegyszer. Robot Rocky? Naná! Valljuk be, a nyolc éves kor fölött férfiemberek közülki ne akarná újra először megnézni Stallone Oscarra jelölt moziját, és ki ne akarná mindezt robotokkal, és ha van, akkor ráadásul a fiával? Naugye!

Tehát aki újra hinni akar a Háladás nap és a Karácsony, meg a nagy szerelem szentháromságátől elszabadult minőségi amerikai családi film mítoszában, annak jó hírünk van: létezik.

'Robot Rocky' - olvastuk a Népszabadság mellékletében, és a szerző nem is járt messze az igazságtól.

A Vasököl poszterein feszítő, és a film trailerében egymásnak eső marcona acélkolosszusok ne tévesszenek meg senkit, ez egy szépen csomagolt családi film, ami Aput éppúgy érdekelheti, mint az animációs szirupokból már kinőtt kamaszokat. Hugh Jackman anyukákat szédítő macsós sármja ellenére fiús film ez mégis, nem véletlen a PG-13-as besorolás.

Az akció-dráma-sci-fi egyvelegeként jellemzett, egy 1957-es Richard Mattheson novellából (ő a felelős a legutóbb Will Smith-el filmre vitt Legenda vagyok alaptörténetéért is) készült Vasököl, ha nem is végezte ki a jegypénztárakat, de 300 millió dollár körüli összbevételével sima pontozásos győzelemet aratott a családi kasszák felett világszerte. Ennek azonban volt némi ára.
Kliséfilmről van szó ugyanis, a szemtelenebb fajtából. A főhős kiégett egykori bokszoló, aki két berúgás között az innen-onnan összebugázott verekedős robotjaival járja a falunapokat, miközben hitelezői a sarkában loholnak. Hiába van egy csinos, 'mindannyiunkálomnője' a közelében, vele sem sokat törődik. Klasszikus, a 'valami fordulatnak kell történnie ezzel a lejtőn megindult jó emberrel' sztoriba csöppenünk, természetesen a legjobbkor. Aztán megjelenik Jackman rég elhagyott kamasz fia, akivel a kezdeti ellenszenv után megtalálják a közös érdeklődési kört, és a srác által felfedezett ATOM nevű szerény, esélytelennek látszó kis robottal egyrészt végigverik a robotbox mezőnyét, másrészt egymásra találnak, mint család.

Ez így leírva az, aminek látszik, és nem is kellene ennél többet foglalkozni vele, csakhogy van valami, amiben a Vasököl ténylegesen lenyomja a többi, ezeréves történetmesélési panelből építkező családi film nagyját, és jó mozivá válik.

Tekintsünk el most attól, hogy a három központi karakter megformálása hibátlannak mondható, sőt a gyereket alakító Dakota Goyo végre egy nézhető, nem idegesítő, nem bántóan a könnycsatornáinkra hatni akaró gyerekszínész, hanem egy valódi színész, aki történetesen egyelőre gyerek (vö. Haley Joel Osment).
Lehetséges, hogy az aktorválasztás is elvinné a hátán a filmet, az igazi varázslat azonban nem itt keresendő, hanem ott, hogy noha a kliséfilmek egyik gyöngyszemével állunk szemben, és annyi a sablon, mint egy szabászműhelyben, ezekből az agyonhasznált panelekből a rendező Shawn Levy (Éjszaka a múzeumban, Párterápia) mégis olyan tanári módon építi fel azt, amit már vagy ezerszer láttunk, hogy tényleg le a kalappal.
Rengeteg prekoncepciónk volt a filmmel kapcsolatban - sőt igazából csak az volt -, és mégis el kell ismernünk, hogy a történet tényleg mind a 127 perc alatt működik - nem lesz gej, nem lesz semmilyen szempontből védhetetlen túlzás. Persze látjuk, hogy éppen hol és hogyan manipulálnak: látjuk, hogy zabálnivaló a srác, beleszeretünk mi is a barátnőbe, Evangeline Lilly-be, és rohadtul kellenne nekünk is egy ilyen nagy kék szemekkel megáldott robotpajti, mint ATOM, és mégis úgy állunk föl a székből/fotelből/jakuzziból, hogy megnéznénk mégegyszer.

Robot Rocky? Naná! A nyolc évnél idősebb férfiemberek közül ki ne akarná újra először átélni Stallone Oscarra jelölt mozijának varázsát, és ki ne akarná mindezt Transformers állagú robotokkal, és ha van, akkor ráadásul a fiával? - 4 in 1. Naugye!
Tehát aki újra hinni akar a Hálaadás, a Karácsony, illetve a nagy szerelem szentháromságátől elszabadult minőségi amerikai családi film mítoszában, annak jó hírünk van: létezik.