Bár tudjuk, hogy most jött ki a Twilight Saga utolsó része, de azért jó elmondani azt, hogy ilyenkor nem emiatt volt tele a Corvin mozi november 14-15-én. Most rendezték meg a Reel Rock Fesztivált a The North Face támogatásával. Így két napig az extrém sportok kedvelői sátrat verhettek a mozi előtt,a bejárat felett, vagy éppen a moziban, és élvezhették, hogy minden róluk szól – legalábbis a sziklamászás, a síelés és snowboard megszállottjai, a freeride/DH szerelmesei, valamint a siklóernyősök és a vadvízi evezés művelői számára.
Van két pasi, akik nagyon szeretik az ilyen dolgokat – filmezni. Josh Lowell és Peter Mortimer mindig a kalandot keresték, és ezt le is filmezték. Sziklamászós videóikkal több díjat is nyertek, és miután több kisebb kiruccanást is csináltak filmezéssel egybekötve, gondolták, hogy ebből még valami jót is ki lehetne hozni, mert hát annyi rajongója van nemcsak a már említett sportoknak, hanem a róluk szóló filmeknek is. Nos, ezt olyan jól csinálták, hogy tavaly világszerte már 280 helyszínen, több mint 65 ezer látogatóval ment ez a rendezvénysorozat. Most voltunk egy kicsit, jövőre is megyünk, sokat.
A filmek két percben
Egy héttel a megnyitó előtt már jött a szörnyű hír: minden jegy elkelt arra a két filmre, amit meg akartunk nézni. Ez szerencsére órákon belül megváltozott, ugyanis a szervezők a nagy érdeklődésre való tekintettel másnapra beraktak még plusz vetítéseket. Na, így eljutottunk, és megnéztük a Reel Rock 1. előadást, benne pedig a Honnold 3.0 és a The Sharks Fin. Le kell szögezni, hogy jól jött ez a plusz időpont, mivel így is teltház volt.
Nem is véletlenül. A Honnold 3.0 egy fiatal, 26 éves srácról szól, aki saját autójában éldegélt egy ideig, és eközben pedig mászott lelkesen ahol csak tudott – köteles biztosítás nélkül, szólóban. Állítása szerint mindig egy szürke egér volt. A csajok nem ugrálták körül, ő meg csak mászott és mászott…ezt egészen addig művelte, míg fel nem figyeltek arra, hogy nem teljesen normális, amit csinál. Jöttek a szponzorok és a rajongók, ő pedig próbálja magát a földön tartani addig, amíg be nem száll a következő nagy sziklájába. A Yosemite Nemzeti Park gránit sziklái hozták meg neki a sikert – és az óriási, megérdemelt tiszteletet. Amit csinál, az lenyűgöző és felfoghatatlan. A filmben azt mutatják be, hogy mászta meg 24 órán belül (kevesebb, mint 19 óra alatt) a három grandiózus falat: Half Dome-ot (600 m), az El Capitanon a The Nose-t (900 m), és a Mount Watkins 700 méteres falát. Az egészet szólóban nyomta le kötél nélkül, sőt, a leghosszabb részét éjszaka, fejlámpával. A nagy csendben a lámpa fényénél csoda, hogy nem történt semmi nagyobb baj, ugyanis a felvétel megörökítette, ahogy egy bázisugró a legnagyobb sötétségben egyszer csak üvöltve elsuhant mellette. Alex lehet, hogy néhány kilót leadott hirtelen és lett pár ősz hajszála, de a mozi röhögött a helyzet abszurditásán. Az utolsó falat már világosban mászta, de minden erő nélkül szállt be. Beszámol róla a filmben, hogyan élte fel végső tartalékait, majd hogy tért bele végül minden erő a mászás örömétől, és hogyan gyorsult fel a végére, szinte már teljesen frissen – nagyjából 2300 méter után. Mindig tisztában van vele, hogy a mélység, mely alatta van, egy rossz mozdulatra a vesztét okozhatja bármelyik pillanatban. Bármennyire mondják azt a filmben, hogy sokan nem mernek oda nézni, inkább elfordulnak, de másokat viszont megbabonáz az a kecsesség és nyugalom, ami árad belőle, minden egyes mozdulatából, mikor zsebpiszoknyi peremeket fog 300 méter magasan. Néhány kritikus helyen használ azért biztosításnak közteseket, de azt mondta, hogy ez rosszabb annál, mintha nem használna semmit. Biztonságban van, nincs biztonságban. Örök körforgás, őrjítő bizonytalanság. Mostanában „boulderezget”, mert állítólag abban annyira nem jó. Alex Honnold fiatal, szerény, nagyon jó humorral megáldott fazon, egy igazi mesefigura, aki kiérdemelte azt, hogy már most legenda legyen. És mi lesz a következő dobása? Hát, határ a csillagos ég – vagy ahogy ő mondta: valaki úgy él, hogy élete tartalmas legyen, valaki pedig….tudják, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Reméljük még sokat hallunk róla. Ja, és van már barátnője.
Alex Honnold for Persident
A másik film a The Shark’s Fin volt. Három helymászóról szól, akik egyszer úgy döntöttek, hogy meghódítják a Himalája egyik 6310 méteres csúcsát, a Mount Meru-t. 2008-ban 18 napot töltöttek el itt, nem éppen a legjobb körülmények között. Vissza is kellett fordulniuk sajnos a csúcshódítás előtt. Azt mondtam egyszer döntöttek úgy, hogy megmásszák. Kétszer. A második 2011-ben történt. Conrad Anker, Jimmy Chin, és Renan Ozturk ismét nekivágtak. Az első út után bár Renan saját bevallása szerint mentális felépülése négy hónapig tartott, Jimmy lábai meg majdnem teljesen elfagytak, Conrad Anker egy 20 éves álmát akarta megvalósítani, ezzel a csapattal. Nem is volt kérdés, hogy menniük kell oda, ahova soha nem akartak visszamenni, legalábbis ketten nem. A Meru a hinduk szerint az Univerzum közepe, istenségek lakóhelye. Innen ered a Gangesz is. Renan Ozturk az indulás előtt fél évvel egy síbaleset következtében koponyatörést szenvedett, de a csodával határos módon felépült. Két társa végig támogatták és tartották benne a lelket. Ám az út nem volt így se könnyű. Renan sérülése miatt szenvedett, volt olyan, hogy nem tudott beszélni, szinte semmit se tudott csinálni, ám társai kitartottak mellette. És mi ilyenkor a legjobb orvosság? Az egyik utat elől mászta. Igen, megtette. És mi a legjobb? Hogy azt mondta, ez mentette meg az életét, a mászás szeretete. Felértek a csúcsra – ami egészen eddig „mászatlan” volt. Elérték a Világ közepét. Kitartásuk, a hegy felé tanúsított tiszteletük és elhivatottságuk története ez a film. Amikor az ember elsőként nem a helyet, nem az időjárási elemeket győzi le, hanem önmagát.
Így teljesült három álom
Sajnos csak ezt a két filmet láttuk. Legközelebb viszont nem lehet elkövetni ekkora galibát, az biztos. Jövőre várjuk a legújabb filmeket, a megvalósult álmokat, és persze sok új kitűzött célt, filmre véve.
http://www.facebook.com/reelrockbudapest
Dáuri
