'Ebben a környezetben hozzányúlni bármihez, ami szemtől-szembeni, ami az egyénről szól... hát az minimum bátor...'
'Ez rap, de nem a megszokott fajtából...'
Miközben néhány egymást beefelgető, Audik, BMW-k előtt magukat túlfeszülő ’előadó’ veszélyezteti mindazt, ami az alapvetően a munkás – és alsóbb társadalmi osztályokban gyökerező műfaj lelkét jelenti, van néhány arc, akik mondanivalójukkal egy az egyben fordítják le a filozófia könyveket a közérthetőség szintjére. Közéjük tartozik a Day néven alkotó Pintér Mihály, aki legutóbbi, Atlantisz című albumával már két éve egyszerre kispadoztatja popfilozófusok és pszichológusok egész táborát.
'Úsztam az árral mindig barátokra vágytam
de ha körbenéztem végül magam egyedül találtam
Mindig másokra néztem fel, nem magamra...'
Mondhatnám, hogy nehezen definiálható az a fajta szellemiség, ami az Atlantiszt átjárja, de az óriási kamu lenne. Megvannak a szavak rá, de majd később... Dinamikailag az album szépen komponált. A húsz, önállóan is tökéletesen működő track mostanában ritkán látható műgonddal épített ívet visz egészen az outro-ig, aminek következtében az album majdhogynem lapozhatatlan. Már az első szám úgy definiálja az egész korongot, ahogy azt kell, és jó eséllyel már itt elkap az Atlantiszig húzó szelíd örvény, melyben az két-három karcosabb témát feszegető szám (Ki vagy hűlve, Dubajban, Állítólag) is csak kontrasztosabbá teszi a vissza-visszatérő fő motívumokat.
'Csak azok értettek meg, kik a sorok mögé beláttak
Azok lettek velem, akik lassan mindent levágtak...'
A 78 perces utazás komolyságát és Day szakmai berkekben való elismertségét jól jelzi a közreműködők névsora, aminek ismeretéhez azért elvárható a szcéna Hősökön és Denizen való túlmenő ismerete. Kezdésnek egyből a hiphop szubkultúra egyik legnagyobb ikonja, Tkyd veszi elő magát, de Bandezan, Rico, és a Vicc Beatz is elmondja a magáét. Antal közreműködése természetes, de a mostanában hatalmas svunggal menetelő Beersewalk duója is csak emeli a szintet. Egyedül talán Hesz Ádám hangjához kellett ismét hozzászoktatnunk magunkat, de ez legyen a mi gondunk.
Az album jelentőségét felmérni szinte lehetetlen. Ha tarjuk az alapvetésünket, miszerint a művészi produktum egyik legfontosabb fokmérője az előadó hitelessége, nos akkor Day a legfelsőbb szint, ami elég szilárd alap ahhoz, hogy komolyan vegyük. Mélyebb filozófiai eszmefuttatások helyett elég a lényeget vennünk, miszerint itt arról van szó, hogy Valaki itt tényleg Neked akar beszélni, ott akar lenni Veled, el akarja mondani, hogy akármekkora szartengerben is úszol, van egy szikra benned. Van egy tizennégy centis izom a melledben, ami a kapu Atlantiszba, ha tudsz róla ha nem. Ez pedig messze túlmutat nemcsak a hazai hiphop, hanem úgy általában véve az itthoni zenei élet átlagos EQ, IQ és egyéb mentális mutatóin. (Sajnos.)
'Úsztam az árral mindig barátokra vágytam
de ha körbenéztem végül magam egyedül találtam'
Olyan dolgokról beszél nekünk itt egy ember, amit a mai felszínes melldöngetések világában már talán cikinek is érzünk. Szeretet. Béke. Isten. Segítség. Nyugalom. Barátság. Már ahogy elolvasod ezeket a szavakat, elkezdesz feszengeni, igaz? Ezeknek a szavaknak a templomban van a helye, meg a Vidám Vasárnapban, meg a képmutató szentfazekak szájában, akik ugyanúgy betolakodnak eléd a sorban, és rád vágják az ajtót a hivatalban, mint a legtöbb gyökér? Az itt a feltűnő tanítás, hogy nem így van. Olyan alap értékeket fedezünk fel újra saját magunkban ezek segítségével, mint az önbecsülés, az akarat, a jobbá válás igénye, amikről utoljára gyerekkorunk meséiben hallottunk, és amikről a Világ lassan megtanította nekünk, hogy ezek a lúzerek mentegetőzései. Szépen ki is írtjuk ezeket magunkból, aztán csodálkozunk, hogy nem tudunk aludni, hogy nincs egy barátunk se, hogy mindenki seggfej rajtunk kívül, hogy csak a kocsmában tudjuk jól érezni magunkat.
'Létezik egy világ, ahol nincs mi kedved elrontja
Ott az emberek hitéhez nincs szükség templomra...'
Oké. Én tudom, hogy ez most meredek volt így egyszerre. A mesteri az egészben, hogy mindez olyan impicit módon jelenik meg az albumon, hogy egyszer csak bekopog a flow, és te észre sem veszed, és már – nem tudok mást mondani – jól érzed magad. Ennyi. Nincs trükk. Az történik, ami mindig, ha leülsz a legjobb tesóiddal kidumálni a szart egy fröccs mellé, vagy ha azt érzed, hogy valakit tényleg érdekel a mondandód, vagy kitűztél egy célt magadnak, satöbbi… összhangba kerülsz magaddal. Ez a művészetnek az a szintje, ami túllép a l’art pour l’art filozófián - de mégse megy el abba a szájbarágós rózsaszín ömlengésbe, amitől a szíves bocsok is elokádják magukat. Mert ez nem kívülről jövő. Ez nem Pharrel Williams Happy-je. Ez nem a mindig vidám mániás nő a boltból. Ez nem Müller Péter. Ez igazából Te vagy.
Ahogy szélesedik, a mai popkultúra egyre inkább uniformizálódik is. Élesedik a verseny, ami egyfelől jó, másfelől viszont magában hordozza a megfelelési kényszer elhatalmasodását. Most nem mondunk neveket, de minden területről előadók sokasága adja meg magát ugyanúgy a tömegízlésnek, mint ahogyan a közönség, az átlagember adja meg magát az éppen aktuális trendeknek. Ebben a környezetben hozzányúlni bármihez, ami szemtől-szembeni, ami az egyénről szól... hát az minimum bátor. Nem sokan vannak, akik a négy falon kívül is elmerik mondani, hogy van élet és téma a fizetési csekkeken túl is és beszélnek valamiről, amit nem lehet letölteni egy iPhone-ra. A 'Van-e ennek közönsége?', a 'Játsszák-e majd a rádiók?', a 'Meddig lehet felnyomni a jegyárakat?' című pragmatikus kérdések itt - ha léteznek egyáltalán - erősen másodlagosak. Egy dolog van ami itt lényeges, és az el is kezd működni. A benned rejlő Atlantisz.
