Világszínvonal. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni az ország egyik legdögösebb rockját játszó bandáját, akkor erre nincsen jobb. Az eddig két lemezt jegyző, 2012-ben a Fonogramon az 'Év Felfedezettjei' díját elhódító Ozone Mama ebben a pillanatban ismertebb az Államokban, mint idehaza. Ezen szeretnénk javítani, mert Ők is és Ti is megérdemlitek! ;-)
Székely Marci Gábor Andris Tiszai Vivi Szamosközi Zoli
Srácok, tök jó, hogy sikerült végre összehozni ezt. Marcival már találkoztunk egy koncert után az A38-on, meg Vivivel is, de Ő akkor nem volt jó fej…
Tiszai Vivien (dobok): - Jajjj, bunkó voltam mi? Bocsi, biztos „jól” éreztem magam… :-)
Székely Marci (ének, csörgődob(!): - Miért mindig nekem kell jófejnek lennem… minek tartjuk ezt a csajt? :-)
Vivi: - Jólvanna :-) Azt vettem észre, hogy közvetlenül koncert után teljesen meg vagyok zakkanva… Ez nem ilyen csajos faszság, de mikor lejövök a színpadról, tiszta csatak vagyok, majd’ összeesek, ezerrel ver a szívem, adrenalinom az egekben… nekem kell legalább 20 perc, mire újra észhez térek… de Marci ezt tök jól csinálja…
Marci: - A színpadon teljesen átkapcsol az agy, egy teljesen más lelkiállapotba kerülsz. Koncert után nekem is el kell tűnnöm legalább 10 percre, hogy visszatérjek a földre...
Mióta is zenéltek ebben az összeállításban?
Marci: - Ebben a felállásban 2013 májusa óta… merthogy Zolink (Szamosközi Zoltán, basszusgitár) akkor szállt be hozzánk. Vivi 2009 novemberében érkezett, mi meg Andrissal ezt az egészet 2005-ben kezdtük el.
Vivi: - Olyanok is vagytok már, mint egy házaspár… mondjuk még nekem se volt olyan hosszú kapcsolatom, mint ezzel a két pasival… :-)
Az első lemezt (The Starship Has Landed - írásunk itt) hogyan sikerült összehozni? Klasszikus ’zenekar a garázsból’?
Marci: - A forrásaink mindig is szűkösek voltak, de nekikezdtünk a lemeznek, aztán anyagi okok miatt megakadtunk… akkor jött a ma már nem létező PANKKK pályázat, és így be tudtuk fejezni a felvételeket. Közben nehezítő tényezőként voltak tagcserék, és így kínkeservesen, három év alatt, három stúdiót végigjárva sikerült eljutni az első gombnyomástól az utolsóig. Szűcs Szabi (FreshFabrik, Superbutt) volt végül a vezető hangmérnök, az Ő segítségével fejeztük be.
Milyen visszhangja volt? Felfigyeltek rá?
Gábor Andris (gitár, vokál): - Rendelt egy holland, egy brazil, egy chicagói fickó… hát páran rendeltek ebből a lemezből. Nem tudom, hogy ők hogyan találtak ránk, mert akkor még nem voltunk fent az iTunes-on, meg a többi online zeneboltban. Írt rólunk egy nagyon jó kritikát egy amerikai stoner blog, ami azóta már megszűnt, vagy átalakult. De hogy ők is honnan tudtak róla, gőzöm nincs… talán a MySpace-ről… Talán az orosz torrent oldalakról, ahol fent volt a lemezünk. :-)
Marci: - Aztán mikor fizikai formában is sikerült megjelentetni, akkor történt, hogy beneveztünk a Fonogram díjra, és így mi lettünk 2012-ben az Év Hazai Felfedezettjei, amire egyáltalán nem számítottunk…
Andris: - Dehogynem számítottunk! Azt kell mondani, hogy igen számítottunk, és tudtuk, hogy meg fogjuk nyerni, ennyi :-)
Akkor ezzel elértetek az áttörés küszöbére. Ez a legizgalmasabb rész, nem?
Vivi: - Arra törekszünk, hogy minél többet játszunk, és nagyon ütős koncerteket csináljunk, minél több embernek. Én folyamatosan az álmomat élem meg, ezt akarom csinálni, ez az, amitől jól érzem magam. De emellett iszonyat türelmetlen ember vagyok, ki is készítem ezzel a fiúkat, hogy 'Legyünk már ott, legyünk már ott’. Nem akarok – mittudomén - kiöregedni ebből, és észbe kapni, hogy még mindig cipekedek, meg nincs roadunk, meg ilyenek. Szeretnék már picit elkényelmesedni, és csak arra koncentrálni, hogy minél jobb számokat és koncerteket csináljunk.
Mi kell ehhez?
Világszínvonal. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni az ország egyik legdögösebb rockját játszó bandáját, akkor erre nincsen jobb. Az eddig két lemezt jegyző, 2012-ben a Fonogramon az 'Év Felfedezettjei' díját elhódító Ozone Mama ebben a pillanatban ismertebb az Államokban, mint idehaza. Ezen szeretnénk javítani, mert Ők is és Ti is megérdemlitek! ;-)
Székely Marci Gábor Andris Tiszai Vivi Szamosközi Zoli
Srácok, tök jó, hogy sikerült végre összehozni ezt. Marcival már találkoztunk egy koncert után az A38-on, meg Vivivel is, de Ő akkor nem volt jó fej…
Tiszai Vivien (dobok): - Jajjj, bunkó voltam mi? Bocsi, biztos „jól” éreztem magam… :-)
Székely Marci (ének, csörgődob(!): - Miért mindig nekem kell jófejnek lennem… minek tartjuk ezt a csajt? :-)
Vivi: - Jólvanna :-) Azt vettem észre, hogy közvetlenül koncert után teljesen meg vagyok zakkanva… Ez nem ilyen csajos faszság, de mikor lejövök a színpadról, tiszta csatak vagyok, majd’ összeesek, ezerrel ver a szívem, adrenalinom az egekben… nekem kell legalább 20 perc, mire újra észhez térek… de Marci ezt tök jól csinálja…
Marci: - A színpadon teljesen átkapcsol az agy, egy teljesen más lelkiállapotba kerülsz. Koncert után nekem is el kell tűnnöm legalább 10 percre, hogy visszatérjek a földre...
Mióta is zenéltek ebben az összeállításban?
Marci: - Ebben a felállásban 2013 májusa óta… merthogy Zolink (Szamosközi Zoltán, basszusgitár) akkor szállt be hozzánk. Vivi 2009 novemberében érkezett, mi meg Andrissal ezt az egészet 2005-ben kezdtük el.
Vivi: - Olyanok is vagytok már, mint egy házaspár… mondjuk még nekem se volt olyan hosszú kapcsolatom, mint ezzel a két pasival… :-)
Az első lemezt (The Starship Has Landed - írásunk itt) hogyan sikerült összehozni? Klasszikus ’zenekar a garázsból’?
Marci: - A forrásaink mindig is szűkösek voltak, de nekikezdtünk a lemeznek, aztán anyagi okok miatt megakadtunk… akkor jött a ma már nem létező PANKKK pályázat, és így be tudtuk fejezni a felvételeket. Közben nehezítő tényezőként voltak tagcserék, és így kínkeservesen, három év alatt, három stúdiót végigjárva sikerült eljutni az első gombnyomástól az utolsóig. Szűcs Szabi (FreshFabrik, Superbutt) volt végül a vezető hangmérnök, az Ő segítségével fejeztük be.
Milyen visszhangja volt? Felfigyeltek rá?
Gábor Andris (gitár, vokál): - Rendelt egy holland, egy brazil, egy chicagói fickó… hát páran rendeltek ebből a lemezből. Nem tudom, hogy ők hogyan találtak ránk, mert akkor még nem voltunk fent az iTunes-on, meg a többi online zeneboltban. Írt rólunk egy nagyon jó kritikát egy amerikai stoner blog, ami azóta már megszűnt, vagy átalakult. De hogy ők is honnan tudtak róla, gőzöm nincs… talán a MySpace-ről… Talán az orosz torrent oldalakról, ahol fent volt a lemezünk. :-)
Marci: - Aztán mikor fizikai formában is sikerült megjelentetni, akkor történt, hogy beneveztünk a Fonogram díjra, és így mi lettünk 2012-ben az Év Hazai Felfedezettjei, amire egyáltalán nem számítottunk…
Andris: - Dehogynem számítottunk! Azt kell mondani, hogy igen számítottunk, és tudtuk, hogy meg fogjuk nyerni, ennyi :-)
Akkor ezzel elértetek az áttörés küszöbére. Ez a legizgalmasabb rész, nem?
Vivi: - Arra törekszünk, hogy minél többet játszunk, és nagyon ütős koncerteket csináljunk, minél több embernek. Én folyamatosan az álmomat élem meg, ezt akarom csinálni, ez az, amitől jól érzem magam. De emellett iszonyat türelmetlen ember vagyok, ki is készítem ezzel a fiúkat, hogy 'Legyünk már ott, legyünk már ott’. Nem akarok – mittudomén - kiöregedni ebből, és észbe kapni, hogy még mindig cipekedek, meg nincs roadunk, meg ilyenek. Szeretnék már picit elkényelmesedni, és csak arra koncentrálni, hogy minél jobb számokat és koncerteket csináljunk.
Mi kell ehhez?
Vivi: - Terjeszteni kell az igét, hogy minél többen megismerjék a zenénket, és minél több koncert legyen. Most voltunk a drága Mocsok 1 Kölykökkel közös turnén. Azt vettük észre, hogy vidéken annyira még nem ismerték az Ozone Mamát, de a koncertek végére már marha jót bulizott a közönség, nem csak Ő, de a mi zenénkre is.
Marci: - Mindannyiunknak az a célja, hogy ebben élhessünk, amit imádunk csinálni. A koncerteket mindig 120%-osan toljuk, és nem lesz ez máshogy akkor sem, ha már több jut a zsebünkbe is belőle. Most úgy állunk, hogy minden egyes lépcsőfokért - hogy rádióba kerüljünk, hogy jó időpontot kapjunk egy fesztiválon - nagyon komolyan meg kell küzdenünk. De ez nem biztos, hogy baj, sőt! Ebből a szempontból lehet mondani, hogy izgalmas, mert fogalmad nincs, hogy mennyi van még előtted, mennyi mindent kell ahhoz csinálni, hogy egyről a kettőre juss. Ez izgalmas és szép, de emellett rohadt fárasztó is.
Andris: - Mind a négyen szeretünk zenélni. Ha megkérdezi valaki tőlem, hogy akkor most ez hobbi, vagy mi ez, akkor azt mondom, hogy baromira szeretem, de nem hobbi. Ebben rengeteg meló van. Van célunk vele, és érezzük is minden koncerten, hogy egyre gyorsabban fejlődünk, és remek dolgok történnek. Jó, kellenek majd esetleg roadok, saját hangtechnikus, stb, de ezen dolgozunk. Ez a sava-borsa ennek az egésznek, hogy imádunk zenélni, egymást is nagyon csípjük, és minél jobb zenét szeretnénk csinálni, hogy minél több emberhez eljusson! :-)
Szerintem jó úton vagyunk. Már nem vagyunk teljesen ismeretlen zenekar, haladunk valahová, de az sem biztos, hogy Magyarországon az Ozone Mama valaha is mainstream lesz.
Miért nem?
Andris: - Az angol nyelv miatt. Azt viszont meg le kell szögeznünk, hogy aki csak magyarul énekel, az meg elvágta magát a lehetőség elől, hogy esetleg külföldön játszhasson. Mi nagyon szeretnénk kijutni… Persze már voltunk is, tervezzük, hogy még leszünk is, és a mellett, hogy itthon olyan bulikat csináljunk, amit a Vivi is mondott, a nemzetközi színtér is egy egyértelmű cél.
Akkor itt tudatos brandépítés zajlik!
Andris: - Tudatos, igen. Van itthon X darab magyar zenekar, aki hasonló zenét játszik, mondjon bárki bármit, ennek a zenének az angol a nyelve. Hoztak egy rendeletet, hogy a rádiókban nem tudom hány százalék magyar zene menjen, mennyi angol nyelvű mehet és azt mondják, hogy az angol nyelvű magyar szám már nem is számít magyar zenének valójában…ezzel nem egészen értek egyet. Szerencsére van elég ember itthon és külföldön egyaránt, akik pont így szeretik. Például az MR2-Petőfi Rádióban is forog néhány számunk. A koncert meghívás talán nem csak az angol/magyar nyelv kérdése. Menedzser nélkül nagyon nehéz volt eddig, de hála Istennek mára már van, és vele együtt sokkal eredményesebben halad minden!
Vivi: - Így van! És az Ozone Mamát egyébként is színpadon kell látni!
Tudjuk, hogy van ’rendes’ munkátok, de mennyire realitás, hogy Ti ebből meg is tudjatok élni?
Marci: - Egyelőre nincs rá példa, hogy itthon egy angolul éneklő zenekar ezt elérte volna.
Vivi: - De lehet, hogy az Ozone Mamának tényleg nem az kell, hogy a célja legyen, hogy itthon akarja ezt felépíteni, hanem hogy együtt utazgassunk és zenéljünk a világban. Andris, mondjad már Amerikát…!
Andris: - Ja igen! Amerika öt államában az új albumunk (Freedom - írásunk itt) egyik száma rádió-rotációba került. Szóval ennek bőven van keletje, egy műsorban nagyon pozitív kritikákat kaptunk.
Lehet, hogy erre a magyar piac egyszerűen nincs felkészülve?
Andris: - Igen, ez furcsa, ez egy örökzöld műfaj. Mindenki számára befogadható kellene, hogy legyen, aki a rockzenén nőtt fel. Inkább talán nem ismernek minket. Ha meg megismernek, akkor folyton azt kapjuk, hogy ’Hol az istenben voltatok idáig?’, ami pedig nagyon felvillanyoz!
Marci: - Most már valaki igazán odaszólhatna, hogy mekkora szarok vagyunk!! :-) … de tényleg, még lehet, hogy nem is kaptunk negatív kritikát…
Vivi: - Én egyszer megkaptam, hogy kicsi a mellem :-)
Andris: - Azt kell látni, hogy még nem jutottunk el minden szükséges csatornára, de nagyon jó sajtómegjelenéseink voltak eddig. A Magyar Narancstól a Rockinformon át a Rockéletig nagyon sokan felfigyeltek arra, hogy min munkálkodunk. Így nem lehet egy rossz szavunk se, nincs is, sőt! Szóval van ennek egy útja-módja, amihez management kell, amihez teljes ember kell, az utcáról ezt könnyen nem lehet elintézni. Aki megtalál – és egyre többen vannak ilyenek -, annak úgy tűnik, tetszik ez az egész… ha megnézed, az új klipünk már majdnem 5000 megtekintésnél jár (és tényleg!- a szerk.) Szerintem fasza arány ilyen rövid idő alatt és nagyon büszkék vagyunk erre!
Bár ez a formáció friss, de már elég régóta csináljátok. Zenei fejlődést éreztek magatokon?
Vivi: - Én nagyon is érzem. Mikor bekerültem, egyből beleültem a tutiba… Áááá, ne is minősítsük, hogy doboltam az elején… :-)
Andris: - Hát az is biztos, hogy ezzel az új lemezzel nem visszafelé fejlődtünk. Más lett egy kicsit az Ozone Mama. Kiforrottabb, ez a jó szó.
Miért nem nagylemez a Freedom?
Marci: - Itt a kreativitás teljesen máshogy működött. Az első lemez dalait, ha lehet így mondani, egy év alatt kifostuk magunkból. Egymásra találtunk, oké, csináljuk! Teljes vehemenciával nekimentünk. Ez a második anyag kicsit tudatosabb abból a szempontból, hogy jobban átgondoltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni és azt hogyan.
Andris: - Nem volt annyi szám, ami egy nagylemezhez kellett volna… De arra is gondoltunk, hogy miért ne adjunk ki egy mini albumot? Meg minek nagylemezt csinálni 2013-ban? Úgyse eladható a bakelit meg a CD, nekünk meg jobban bejön ez az online (iTunes) dolog, gondoltuk kipróbáljuk így. A másik, hogy az utóbbi években volt egy ilyen trend, hogy bizonyos amerikai zenekarok nem csinálnak albumokat, hanem szarják az EP-ket, évente kétszer, mondjuk. Kipróbáltuk. Fel akartuk venni ezeket a dalokat, hogy nyoma maradjon, nem akartunk várni vele. Meg nyilván lesz még mindenféle Ozone Mama kiadvány, ezt most így lőttük be.
Arra nem gondoltatok, hogy milyen fasza remix alapok lehetnének a számaitok? Az is hozna közönséget, ugyanúgy, mint néhány jó featuring…
Marci: - A remix kérdés felbukkant már ötlet szintjén, de eddig igazából nem feküdtünk rá erre. Minket nem kerestek meg, nekünk pedig egyszerűen nem maradt rá időnk, energiánk, hogy utánajárjunk, de semmi elől nem zárkózunk el. Az élő featuring-et pedig nagyon bírom. A Freedom bemutatójára Premecz Matyit (Kéknyúl Hammond Band) hívtuk billentyűzni, és isteni volt. Az ilyenek nagyon tudnak működni. Ötletünk baromi sok van, de ezek kivitelezése, A-tól Z-ig eljutni, az rengeteg egyeztetés, szervezés.
Vivi: - Igen, ezekre majd a hátradőlős építkezés idején lesz energia…
Andris: - Meg marha fontos kérdés, hogy ha közösen csinál az ember valamit más előadóval, akkor ezt most magadnak csinálod, szakmailag, vagy csinálsz valami ’eladhatónak’ szánt dolgot… és ha nem tetszik az embereknek, akkor mi van? Akkor tök jó, hogy megcsináltad, de mi volt a cél? Ez most nagyon szárazon hangzik, tudom. Emellett azonban sülhetnek ki ilyenekből baromi nagy dolgok, és már várjuk, hogy erre is legyen tényleg lehetőségünk, meg szeretnénk próbálni.
Magukon a koncertek hangulatán, a közönségen láttok valamilyen változást? Többen vannak, tudják a szövegeket? Értitek…
Marci: - Persze, abszolút látni a fejlődést! Most ami eszembe jut, az a Dürer Kertben volt, a Rockélet szülinapján…
Vivi: - Fúúúúú… az mekkora veretés volt, atyaég…! :-)
Marci: - … a nyári fesztiválszezon után az első pesti koncert. Rengetegen voltak… Nem elmondható, hogy milyen az, amikor kiállsz előre, énekled a saját dalodat, és Veled ordítják a refrént. Olyan érzés nincs még egy. És nem úgy, hogy egy ember, akiről tudom, hogy Ő mondjuk az Andris unokatestvére, hanem sok vadidegen ember ott áll velünk szemben és velünk üvöltenek…
Vivi: - Vagy tapsolják a ritmusomat! :-)
Andris: - Baromi nagy erőt ad az, amikor testközelből látod, hogy rajonganak a zenédért, igen. És ezért tényleg nagyon hálásak is vagyunk mindenkinek, aki foglalkozik velünk, aki eljön a koncertre, aki szupportál, aki ordítja a refrént.
Akkor a közönség összetétele is változik, nem?
Andris: - Ja, egyre nagyobb darab fickók vannak, meg jobb csajok… :-)
Vivi: - Váááááá!!
Marci: - Talán mintha több lenne a szemüveges, nem? :-)
Vivi: - Áááá… hüüülyééék! ….
Egyre többször van az, hogy nem állnak, hanem mozognak, ugrálnak, végre van egy kis izzadság szag… Van buli!
Marci: - Egy ideje minden egyes koncertet felveszünk. Semmi extra, egy állókamera, ennyi. Eltesszük, megnézzük, visszaigazolásnak, satöbbi … Nemrég a Supernem előtt játszottunk, és úgy a nyolcadik számnál már másztak volna föl a színpadra az emberek…
Vivi: - Jaaaj, az olyan jó!
És felmászhattak? Vagy csúnyák voltak?
Andris: - Nem, de nem rajtunk múlt… Felőlem aztán feljöhetne mindenki…
Vivi: - Ja, felőlem is!
Amikor nem Ozone Mama bulit csináltok, akkor milyen koncertre mentek el?
Vivi: - Supernem!! :-)
Andris: - Supernemre még én is megyek, de igazából mostanában nem jártam itthon sok koncerten…
Vivi: - Ja, ez a genya állandóan Bécsbe járkál…
Andris: - Hát, ha lehet, akkor húzok külföldre, mert néha, ha összedobod a benzinpénzt pár haverral, plusz a jegyek árát, akkor olcsóbban jutsz el egy jó koncertre, mint idehaza, olyanokra, amit itthon sosem látsz, ez a helyzet, bár azért elvétve itthon is látni olyanokat, akikre nem is számít az ember, főleg az A38 hajón!
Egyébként van ideális koncerthelyszín?
Vivi: - Persze! Barba Negra, A38…
Marci: - Én pl. nagyon szeretem a Showbarlangot is. Kis klub, egy éves, induló hely. Lehet kb. 200 férőhelyes, és ki kell mozdulni érte a belvárosból, de nagyon hangulatos.
Vivi: - Meg jók a pultosok! :-)
Marci: - De ott van a Wigwam, ami ugye most már Club 202, ami szintén nem a belváros, de nagyon jó atmoszférája van, szinte már patinásnak mondható.
Vivi: - Ott fogunk is játszani! Most januárban!
Andris: - De-de! Pont az egyik kedvenc zenekarunk, a Monster Magnet előtt…
Vivi: - Az… na, az beszaratás lesz :-) Ott fog debütálni a dobom is!
Milyen dob?
Vivi: - 1975-ös vintage plexi Ludwig, 24-es lábdobbal!!!! Ez volt a ’Go’ klipjében is, de élőben eddig nem szólt, na majd most :-D
Tényleg, a klipeken is látszik, hogy egyre komolyabbak
Marci: - Az első klipet, az I Really Care-hez, koncertfelvételekből kanyarította össze egy nagyon kedves ismerősünk, a második - Red Hot Lovin’ - szintén baráti felajánlás eredménye, ezt Reszeli Soós András hozta össze nekünk. A Go-t pedig a Derzsy András és Temesi Ádám alkotta Stúdió X-el készítettük el. Ebben is igyekszünk fejlődni. Mindenben, amit a lehetőségeink megengednek.
A következő nagyobb esemény, vagy konkrét terv?
Vivi: - Hát a koncert, halló! Január 29., Club 202, Monster Magnet (USA), Church of Misery (JP) – Ozone Mama, meg a dobom!
Marci: - Aztán tavasszal szeretnénk egy turnét. Nyáron pedig minél több fesztivál, és természetesen külföld, ahogy össze tudjuk szervezni. Minél többet, minél jobban, minél hangosabban!
De akkor Ti eljártok együtt kocsmázni is, nem? Ez a zenekaron túl egy baráti társaság.
Andris: - Persze, most is együtt karácsonyoztunk. Jó, rengeteget tépjük egymást, de ez egy ilyen család.
Aki szeretné testközelből is megtapasztalni, hol is kezdődik a világszínvonal, az egész nyugodtan keresse a bandát az alábbi linkeken:
Ozone Mama
on facebook
on web
on youtube
on iTunes
Egy kép többet mond ezer szónál - a csapat által teremtett atmoszférát szavakkal nehéz leírni, az Imre Bartha phorography oldala viszont instant féregjárat a színpadra! - ja, törölközőt vigyetek!
Az interjút facebookon Rólunk megosztók között kisorsoljuk egy, az említett Fonogram díjat hozó The Starhip Has Landed lemezt, úgyhogy gyertek és nyerjetek !
