Székely Márton                Gábor András              Tiszai Vivien              Szamosközi Zoltán

Srácok, tök jó, hogy sikerült végre összehozni ezt. Marcival már találkoztunk egy koncert után az A38-on, meg Vivivel is, de Ő akkor nem volt jó fej…

Tiszai Vivien (dobok): - Jajjj, bunkó voltam mi? Bocsi, már biztos jól éreztem magam… J

Székely Márton (ének, csörgődob(!): - Hát de hogy mindig nekem kell jófejnek lennem… minek tartjuk ezt a csajt? J

Vivi: - Jólvanna J Azt vettem észre, hogy koncert után én nem tudom mi van velem, de teljesen meg vagyok zakkanva… Ez most nem egy ilyen csajos faszság, de mikor jövök le, tiszta csatak vagyok, majd’ összeesek, ezerrel ver a szívem, adrenalinom az kitör… nekem kell egy 20 perc, mire újra észhez térek… de Marci ezt tök jól csinálja…

Marci: - Ezt én is észrevettem, a színpadon való lét… olyankor átkapcsol az agy. Az egy teljesen más lelki állapot, utána nekem is el kell tűnnöm 10 percre.

Mióta is zenéltek ebben az összeállításban?

Marci: - Hú… ebben a felállásban 2013 májusa óta… merthogy a Zoli (Szamosközi Zoltán, basszusgitár) akkor jött hozzánk. Vivi 2009 novemberében érkezett, mi meg az Andrissal ezt az egészet elkezdtük 2005-ben.

Vivi: - Olyanok is vagytok már, mint egy házaspár… mondjuk még nekem se volt olyan hosszú kapcsolatom, mint ezzel a két pasival…

Az első lemezt (Starship Has Landed) hogyan sikerült összehozni? Klasszikus ’zenekar a garázsból’?

Marci: - Hát az anyagi forrásaink mindig is szűkösek voltak, de nekikezdtünk a lemeznek, aztán anyagi okok miatt megakadtunk… akkor jött egy ma már nem létező pályázat, és így tudtuk befejezni. Közben voltak tagcserék, és így kínkeservesen, három év alatt, három stúdiót végigjárva sikerült eljutni az első gombnyomástól az utolsóig. Szűcs Szabi (Superbutt) volt a vezető hangmérnök, Ő rakta össze végül.

Milyen visszhangja volt? Felfigyeltek rá?

Gábor András (gitár, vokál): - Rendelt egy holland, egy brazil, egy chicagói fickó… hát így páran rendeltek ebből a lemezből. Nem tudom, ők is hogy találták meg, mert akkor még nem voltunk fent az iTunes-on, meg a többi ilyen online zeneboltban. Írt rólunk egy nagyon jó kritikát egy amerikai stoner blog, ami azóta már megszűnt, vagy átalakult. De hogy ők is honnan tudtak róla, gőzöm nincs… talán a MySpace-ről…

Marci: - Amikor aztán fizikai formában is sikerült megjelentetni, akkor történt, hogy beneveztünk vele a Fonogram díjra, és akkor ott mi lettünk 2012-ben az Év Hazai Felfedezettjei, amire nem is számítottunk…

András: - Dehogynem számítottunk! Azt kell mondani, hogy igenis számítottunk, és tudtuk, hogy meg fogjuk nyerni, ennyi J

Akkor ezzel elértetek az áttörés küszöbére. Ez a legizgalmasabb rész, nem?

Vivi: - Én is meg a zenekar is arra törekszünk, hogy többet játszunk, meg nagyon durva bulikat csináljunk, meg minél több embernek. Én folyamatosan az álmomat élem meg, ezt akarom csinálni, ez az, amitől jól érzem magam, de iszonyat türelmetlen ember vagyok, ki is készítem ezzel a fiúkat, hogy 'Legyünk már ott, legyünk már ott’. Nem akarok, mittudomén… kiöregedni ebből, és észbe kapni, hogy még mindig cipekedek, meg nincs road, meg ilyenek. Kezdenék már picit elkényelmesedni, és csak arra koncentrálni, hogy minél jobb bulikat csináljunk.

Mi kell ehhez?

Vivi: - Hát mi? Terjeszteni kell az igét, hogy minél többen megismerjék a zenét, és minél több koncert legyen. Most voltunk a drága Mocsok 1 Kölykökkel egy közös mini turnén. Azt vettük észre, hogy vidéken nem ismerték az Ozone Mamát, de az lett a vége, hogy egy idő után már marha jót tolta a közönség, nem csak Ő, de a mi zenénkre is.

Marci: - Mindannyiunknak ez a célja, hogy ebben élhessünk, amit imádunk csinálni. A koncerteket mi még mindig 120%-osan csináljuk, és remélem nem lesz ez máshogy akkor sem, ha már a zsebünkbe is jut belőle. Most az van, hogy minden egyes lépcsőfokért - hogy rádióba kerüljünk, hogy jó időpontot kapjunk egy fesztiválon - azért nagyon komolyan meg kell küzdenünk. De ez nem biztos, hogy baj, sőt! Ebből a szempontból lehet mondani, hogy izgalmas, mert fogalmad nincs, hogy mennyi van még előtted, mennyi mindent kell ahhoz csinálni, hogy egyről a kettőre juss. Ez izgalmas, és rohadt fárasztó is, de szép.

András: - Mind a négyen szeretünk zenélni. Ha megkérdezi valaki tőlem, hogy akkor most ez hobbi, vagy mi ez, akkor azt mondom, hogy baromira szeretem, de nem hobbi. Ebben rengeteg meló van. Van célunk vele, és látjuk is minden koncerten, hogy egyre gyorsabban fejlődünk és remek dolgok történnek. Jó, kellenek majd roadok, saját hangtechnikus, ez az amaz, de ezért dolgozunk. Ez a sava-borsa ennek az egésznek, hogy imádunk zenélni, egymást is nagyon csípjük, és minél jobb zenét szeretnénk csinálni, hogy minél több ember élvezze ezt velünk együtt J

Szerintem elég jó úton vagyunk. Már nem vagyunk egy teljesen ismeretlen zenekar, haladunk az igazi áttörés felé, de az sem biztos, hogy Magyarországon az Ozone Mama valaha mainstream lesz.

Miért nem?

András: - Az angol nyelv miatt. Azt viszont meg le kell szögeznünk, hogy aki meg magyarul énekel, az meg elvágta magát a lehetőség elől, hogy külföldön elérjen valamit. Mi nagyon szeretnénk kijutni… Persze voltunk is, meg leszünk is, és a mellett, hogy itthon olyan bulikat csináljunk, amit a Vivi is mondott, a nemzetközi karrier is egy egyértelmű cél.

Akkor itt tudatos brandépítés zajlik!

András: - Tudatos, igen. Van itthon X darab magyar zenekar, aki ilyen zenét játszik, és engem nem érdekel, hogy ki mit mond, ennek a zenének az angol a kifejező nyelve, és pont. Hoztak ilyen rendeletet, hogy a rádiókban nem tudom hány százalék magyar zene menjen… hát mi számít magyar zenének? Én ezt, bocsánat, de telibeszarom… Akinek így nem kell, akkor annak ne kelljen. És ezzel majdnem megválaszoltam a rádiós játszás kérdést is… a Petőfin hála istennek, azért előfordul már néhány számunk, de ettől még – a kis klubokat most nem számolva - senki nem fog hívni, hogy rohadt jók vagytok, csináljatok bulit. Menedzser nélkül nem megy, és nekünk most van is egy jó menedzserünk, aki hatalmas segítség.

Vivi: - Igen, meg az Ozone Mamát azt színpadon kell látni!

Tudjuk, hogy van ’rendes’ munkátok, de mennyire realitás, hogy Ti ebből meg is tudjatok élni?

Marci: - Egyelőre nincs rá példa, hogy itthon egy angolul éneklő zenekar ezt elérte volna.

Vivi: - De lehet, hogy az Ozone Mamának tényleg nem az a célja, hogy itthon akarja ezt felépíteni, hanem hogy együtt utazgassunk a világban, és épül ez akkor magától is. Andris, mondjad már Amerikát…!

András: - Ja igen, kösz! Amerika öt államában az új albumunkkal (Freedom) bekerültünk a rádiós rotációba. Szóval ennek bőven van keletje.

Lehet, hogy erre a magyar piac egyszerűen nincs felkészülve?

András: - Mire nincs felkészülve? Ez egy örökzöld, világméretű stílus. Ezt be kéne fogadni mindenkinek, aki a rock zenét úgy általában szereti. Inkább nem ismerik. Ha meg megismerik, akkor azt kapjuk, hogy ’Hol az istenben voltatok idáig?’, ami meg tök pozitív kritika.

Marci: - Most már valaki igazán odaszólhatna, hogy mekkora szarok vagyunk… de tényleg, még lehet, hogy nem is volt negatív kritikánk…

Vivi: - Én egyszer megkaptam, hogy kicsi a mellem J

András: - Azt kell látni, hogy még nem jutunk el annyira a nagy csatornákon amennyire szeretnénk, de nagyon jó sajtómegjelenéseink voltak. A Magyar Narancstól a Rockéletig nagyon sokan észrevették, hogy min munkálkodunk. Erre nem lehet egy rossz szavunk se, meg nincs is, sőt! Szóval van ennek egy útja-módja, amihez management kell, amihez teljes ember kell, az utcáról ezt nem lehet elintézni. Aki megtalál – és egyre többen vannak ilyenek -, annak úgy tűnik, tetszik ez az egész… ha megnézed, az új klipünk mellett kettő darab dislike van közel 5000 megtekintés mellett (és tényleg!- a szerk.) Szerintem kurvajó arány és nagyon büszkék vagyunk erre!

Bár ez a formáció friss, de már elég régóta csináljátok. Zenei fejlődést éreztek magatokon?

Vivi: - Hát én biztos, hogy látok. Mikor idekerültem, egyből beleültem a tutiba… Áááá, azt ne is minősítsük, hogy doboltam az elején…

András: - Hát meg az is biztos, hogy ezzel az új lemezzel nem visszafelé fejlődtünk. Más lett egy kicsit az Ozone Mama. Kiforrottabb, ez a jó szó

Miért nem nagylemez a Freedom (kritikánk itt)?

Marci: - Itt a kreativitás teljesen máshogy működött. Az első lemez anyagát, ha lehet így mondani, egy év alatt kifostuk magunkból. Egymásra találtunk, oké, csináljuk! Teljes vehemenciával nekimentünk. Ez a második anyag kicsit tudatosabb abból a szempontból, hogy jobban átgondoltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni és azt hogyan.

András: - Hát kicsit lehet, hogy cinkes, de nem volt megírva annyi szám, ami egy nagylemezhez kellett volna… Meg arra is gondoltunk, hogy miért ne adjunk ki egy mini albumot? Meg minek nagylemezt csinálni 2013-ban? Úgyse eladható a bakelit meg a CD, nekünk meg jobban bejön ez az iTunes formátum, gondoltuk kipróbáljuk így. A másik meg, hogy az utóbbi években volt egy ilyen trend, hogy bizonyos amerikai zenekarok nem csinálnak albumokat, hanem szarják az EP-ket, évente kétszer, mondjuk. Kipróbáltuk. Fel akartuk venni, hogy nyoma maradjon, nem akartunk várni vele. Meg nyilván lesz még mindenféle Ozone Mama kiadvány, ezt most így lőttük be.

Arra nem gondoltatok, hogy milyen fasza remix alapok lehetnének a számaitok? Az is hozna közönséget, ugyanúgy, mint néhány jó featuring…

Marci: - A remix dolog felbukkant már ötlet szintjén, de eddig nem feküdtünk rá erre. Minket nem kerestek ilyennel, nekünk pedig egyszerűen nem maradt rá időnk, energiánk, hogy ezt elkezdjük szervezni, de semmi elől nem zárkózunk el. Az ilyen feat.-eket színpadon nagyon bírom. A Freedom bemutatójára a Premecz Matyit hívtuk el billentyűzni, és isteni volt. Ezek tudnak működni. Ötletünk baromi sok van, de ezek kivitelezése, A-tól Z-ig eljutni, az rengeteg szervezés.

Vivi: - Igen, ezekre majd a hátradőlős építkezés idején lesz energia…

András: - Meg marha fontos kérdés, hogy ha csinál az ember egy közöst valakivel, akkor ezt most magadnak csinálod, szakmailag, vagy csinálsz valami ’eladhatónak’ szánt dolgot… és ha nem tetszik az embereknek, akkor mi van? Akkor tök jó, hogy megcsináltad, csak minek? Ez most nagyon szárazon hangzik, én tudom. Sülhetnek el ebből baromi nagy dolgok, és már várjuk, hogy erre is legyen tényleg lehetőségünk, hogy kipróbáljunk ilyesmiket.

Magukon a koncertek hangulatán, a közönségen láttok valamilyen változást? Többen vannak, tudják a szövegeket? Értitek…

Marci: - Persze, abszolút látni a fejlődést! Most ami eszembe jut, az a Dürer Kertben volt, a Rockélet szülinapján…

Vivi: - Fúúúúú… az mekkora veretés volt, atyaég…!

Marci: -  … egy nagy fesztiválszezon után az első pesti buli. Egyfelől alapból rengetegen voltak… Te nem tudod, milyen az, amikor kiállsz oda előre, énekled a számodat és Veled ordítják a refrént. Olyan érzés nincs még egy. És nem az, hogy egy ember, és akkor tudom, hogy Ő az Andris unokatestvére, hanem hogy az a sok vadidegen ember ott áll veled szemben és üvöltenek…

Vivi: - Vagy tapsolják a ritmusomat, naaaa…!

András: - Baromi nagy erőt ad az, amikor testközelből látod, hogy rajonganak a zenédért, igen. És ezért tényleg nagyon hálásak is vagyunk mindenkinek, aki foglalkozik velünk, aki eljön a koncertre, aki szupportál, aki ordítja a refrént.

Akkor a közönség összetétele is változik, nem?

András: - Ja, egyre nagyobb darab fickók vannak, meg jobb nők… J

Vivi: - Váááááá!!

Marci: - Talán mintha több lenne a szemüveges, nem? J

Vivi: - Áááá… hüüülyééék! ….
Hát már egyre többször nem az van, hogy így állnak, már van valami mozgás, végre van egy kis izzadság szag… Van buli!

Marci: - Egy ideje csináljuk, hogy minden egyes koncertet felveszünk. Semmi extra, egy állókamera. Nekünk, eltesszük, megnézzük, visszaigazolásnak, satöbbi, mindegy… Nemrég a Supernem előtt játszottunk és úgy a nyolcadik számnál már másztak föl a színpadra…

Vivi: - Jaaaj, az olyan jó!

És felmászhatott? Vagy csúnya volt?

András: - Nem, de nem rajtunk múlt… Miattam aztán feljöhetne mindenki…

Vivi: - Ja, tőlem is!

Amikor nem Ozone Mama bulit csináltok, akkor milyen koncertre mentek el?

Vivi: - Supernem!! J

András: - Supernemre még én is megyek, de igazából túl sok bandára nem…

Vivi: - Ja, ez a genya állandóan Bécsbe járkál…

András: - Hát, ha lehet, akkor húzok külföldre, mert néha, ha összedobod a benzinpénzt, meg a jegyárakra, akkor olcsóbban jutsz el egy jó koncertre, mint idehaza. Ez a helyzet.

Egyébként van ideális koncerthelyszín?

Vivi: - Persze! Barba Negra, A38…

Marci: - Én nagyon szeretem a Showbarlangot is. Pici, egy éves, induló hely. Lehet, hogy kicsi, kábé 200 férőhelyes, és el kell utazni érte a belvárosból, de nagyon hangulatos.

Vivi: - Meg jók a pultosok!

Marci: - De ott van a Wigwam, ami ugye most már Club 202, ami szintén nem a belváros, de iszonyatosan komoly atmoszférája van, meg szinte már patinásnak mondható.

Vivi: - Ott fogunk is játszani, nem? Most januárban?

András: - De-de! Pont az egyik kedven zenekarunk, a Monster Magnet előtt…

Vivi: - Az… na, az beszaratás lesz J Ott fog debütálni a dobom is!

Milyen dob?

Vivi: -  1975-ös Vintage Ludwig, 24-es dobocskával… Jajjj… és plexi! Ez volt a ’Go’ klipjében is, de élőben eddig nem szólt, majd most :-D

Tényleg, a klipeken is látszik, hogy egyre komolyabbak

Marci: - Az első klipet, az I Really Care-hez, koncertfelvételekből kanyarította össze egy nagyon kedves ismerősünk, a második szintén egy baráti felajánlás eredménye (Red Hot Lovin’), ezt Reszeli Soós András hozta össze nekünk; a Go-t pedig a Derzsy András, Temesi Ádám-féle Stúdió X-el csináltuk már. Ebben is igyekszünk fejlődni, persze. Mindenben, amit a lehetőségek engednek.

A következő nagyobb esemény, vagy konkrét terv?

Vivi: - Hát a koncert, halló! Január 29., Club 202, Monster Magnet – Ozone Mama, meg a dobom!

Marci: - Aztán tavasszal szeretnénk majd egy turnét. Minél több fesztivál, meg külföld, ahogy össze tudjuk szervezni. Minél többet, minél jobban, minél hangosabban!

De akkor Ti eljártok együtt kocsmázni is, nem? Ez a zenekaron túl ez egy baráti társaság

András: - Persze, most is együtt karácsonyoztunk. Jó, rengeteget tépjük egymást, de ez egy ilyen család.