'Ha valaki azt énekli, hogy ’La-la-la, milyen szép ez élet…’, az szerintem nagyon nem igaz. Nem tudom, ki tud ezzel azonosulni, nekem nem megy (...) Az emberek legalább tőlünk ne ugyanazt a maszlagot hallják, amit a tévé, meg a politikusok mantráznak.'
Egon, a Krú új tagja (az alábbi kép készítője) évek óta jár a Fruttikra. Nem értettük, hogy miért. Mi legutóbb az idei Pafe egy nyugisabb domboldalán boroztuk végig a koncertet. Gondolatok csomósodtak, majd keveredtek el abban a tavaszi estében, mi pedig csak meredtünk magunk elé. A szállásra vezető út alatt egy Gábor nevű apukával negyed órán át vitattuk a jelenséget... nem jutottunk düllőre. Egy megoldás maradt: a legutóbbi Park-os koncert előtt megkérdeztük az illetékes Likó Marcit... azóta jól alszunk.
Dalpremier? Mit lehet tudni róla? Mi lesz ez?
Igen, ez egy tök új szám egyébként. Hosszú Gáborral, az UZIPOV zenekarból – ott ül – készítjük hozzá a klipet, pont erről beszélgettünk, hogy milyen legyen, amikor megjöttetek. Az a címe, hogy Válaszok nélkül. Most ennyit tudok mondani, meg kell hallgatni. Zúzda, sok elektronika.
Illeszkedik a kislemez (Pipacs) tematikájába?
Igen-igen. A hangulat konstans. A válság, meg ezek az érzékelésbeli zűrzavarok.
Mintha a Pipacs zeneileg kicsit karcosabb lett volna? Volt ilyen koncepció?
Hmmm… nem voltak ilyen szándékaink. Éppen úgy sikerül, ahogy felvesszük. Az elképzeléseink rengeteget alakulnak a próbák alatt, a felvételek alatt, aztán a keverésnél újra.
Ki hozza az ötleteket?
A zenéket általában a Gergő hozza, aki most csöndben van, a szövegeket meg én… bár a Pipacsról a Másodpercek és decibeleket, meg az Egy napra című számot pont én írtam.
Miről fog szólni az új album?
Hogy hogyan torzul a világ. Engem most ez érintett meg leginkább.
Hogy kell elképzelni? Nem egyénekre lebontott problémák, hanem globális kérdések?
Általában egyes szám első személyben énekelek, ezek a dolgok persze hogy az egyénen keresztül csapodnak le. Biztos te is éreztél már hasonlót. Mintha valami elferdülne, vagy nem is tudom…
Ez a nyomás, hogy itt minden szinten teljesítened kell, és hogy mindeközben ne légy frusztrált, hiszen neked boldognak kell lenned, mert azt hallod, hogy amúgy minden nagyon rendben van körülötted. Edd meg a fájdalomcsillapítót, meg a joghurtot! Ne gondolkodj azon, hogy mi lehet a bajod. Egy ismerősöm dolgozik egy gyárban, ahol ablaktörlőmotorokat gyártanak, amit egy luxusmárkának szállítanak. Ott kérdezték, hogy akkor milyen hosszú üzemidőt garantálnak, mondták, hogy húszezer órát. Erre a márka képviselői mondták, hogy nem jó, legyen csak ötezer – fogyassz, fogyassz, fogyassz!
Villanykörte összeesküvés?
Igen, csak ez tényleg megtörtént.
Hogy álltok az új lemezzel?
Alakul. Készen vannak már a dalok, megvannak az akkordok, az ének, a zene. Most számítógéppel modellezgetünk, alakítgatjuk, aztán amikor úgy érezzük, hogy már oké, akkor felvesszük őket egymás után.
Mennyire vagytok együtt a tagokkal a próbatermen, a stúdión, vagy a színpadon kívül? Baráti társaságból alakultatok?
Hmmm… igazából nem. Mondjuk a Gergőt gyerekkoromból ismerem, együtt fociztunk, meg ilyenek, de azt nem mondhatnám, hogy az elejétől fogva hatalmas barátok lettünk volna. A barátaim az nem a zenekar. Nálunk a bandán belül nem ez a kapocs, hanem egy zenei összhang, ami egyébként legalább olyan erős szövetet tud adni, mint egy barátság. Lehet nekem akárki bármekkora cimborán, ha zenei hozzáállásban nincs meg a közös nevező, akkor nem tudunk együtt dolgozni. Megköszöntjük egymást a szülinapján, meg eljárunk együtt kocsmázni, meg tudom, hogy kinek ki a csaja, vagy mi a gondja-baja, ez elengedhetetlen, meg ki is alakul egy ilyen közösségben. Nekem, mivel én vagyok a zenekarvezető, erre szükségem is van, hogy beszéljünk, hogy odafigyeljek a többiekre, hogy mindenki jól érezze magát a bandában, és megtehesse azt, amit szeretne. De ez nem az a fajta barátság, ami a főiskolán kötődik, ez másmilyen.
Nagyon negatív témákkal foglalkoztok. Ez mennyire saját élmény, vagy mennyire hozott?
Pont a Gáborral beszélgettük az előbb, hogy ez nem negativizmus, vagy depresszió, hanem ez a világ. Gábor mesélte például, hogy ment a villamoson, és látta, hogy az ellenőr le akar húzni két külföldi csajt. Ezt, ilyeneket látsz, és engem ez kedvetlenít, vagy keserít el, hogy úgy akarják beállítani a minket körülvevő valóságot, az egész létezést, mintha ez milyen tökéletesen vagy hibátlanul működne, közben meg kurvára nem. Ha valaki azt énekli, hogy ’La-la-la, milyen szép ez élet…’, az szerintem nagyon nem igaz. Nem tudom, ki tud ezzel azonosulni, nekem nem megy. Persze tök jó megenni a palacsintát a strandon, vannak jó pillanatok, de azt gondolom, hogy ezeknek a szócsöveknek, vagy zenekaroknak, akiket sok ember hallgat, ki kell ezeket a dolgokat is mondani. Ez fontos. Ez felelősség. Valamit mondani kell. Az nem működik, hogy csak azért állsz a színpadon, hogy jól szórakozzon a közönség. Ennél azért ez több… vagy több kéne, hogy legyen. Az emberek legalább tőlünk ne ugyanazt a maszlagot hallják, amit a tévé, meg a politikusok mantráznak.
Nekem ez egy nagy dilemmám veletek kapcsolatban egyébként, hogy ezektől a gondolatoktól az embernek nem lesz jó kedve, akkor meg hogyan lehetséges, hogy megőrülnek a koncerteken, és tök jól elbuliznak rá?
Valószínűleg szívesebben hallgatják meg valakitől azt, amit őszintén gondol, szemben a mismásolással, meg a szarral festéssel. Lehet játszani, hogy tök jó minden, közben te is tudod, hogy, lehúzott valaki a boltban, vagy az utcán, vagy rosszban vagy a csajoddal, vagy akármi. Érted? Nagyon sokszor vannak ilyen problémáink, és jó ezt kimondani. Aztán ezen túl, igazából már nem is az a fontos hogy mit mondasz, hanem, hogy átjöjjön az az attitűd, az a kisugárzás, hogy ezt és ezt te tényleg így gondolod.
Hitelesnek kell lenni.
Igen, pontosan! Ennyi.
Ahogy az Üzenetben mondod, a sorok írója tényleg depressziós alkat?
Mintha így érezném magam konstans? Nem, azt hiszem, ez az állapot - vagy más állapotok úgy általában - nem jellemzőek állandóan senkire. Hullámzik. Ezt rengeteg minden határozza meg. Milyen családból jöttél, mi történt veled aznap, milyen fokán állsz éppen a jellemfejlődésednek, vagy, hogy éppen mi történik a világban.
Miért nem veszik fel többen ezt az attitűdöt, amit Ti? Miért nem beszélnek többen a valóságról?
Hát itt vannak UZIPOVék is.
Az már kettő…
Igen, akkor legalább ketten vagyunk J Nem, igazából sokan vagyunk. Meghallgatod a Quimbytől a Kivándorló blues-t, az sem arról szól, hogy jajj de jó minden.. Meg úgy érzem, hogy van most egy nagy hezitáció. Mintha mindenki azt mérlegelné, hogy hogyan legyen a jövő… most nem tudok neked ilyen konkrét dolgokat elmondani, ez inkább egy érzés, ami lóg a levegőben. Mintha lenne valamilyen átalakulás, de még igazából senki nem tudja, vagy nem érti, hogy mi is lesz, vagy hogy mi van most. Persze belemehetnénk ebbe mélyebben, hogy Magyarország ötven évig a vasfüggöny mögött, és akkor most itt van ez a fogyasztói társadalom, és hogy nekünk nem volt annyi időnk erre felkészülni, nem volt egy inkubációs idő, mint a skandináv országoknak mondjuk. Pont néztem egy Balaton koncertet a tévében, és utána volt valami interjú a Víg Misivel, és ő is azt mondta, hogy volt az Antall kormány, és utána az emberek egyből a szocialistákra szavaztak, mert milyen jó volt a Kádár korszakban. Nem tudatosult még bennünk, hogy mik ennek az „új szabadságnak” a játékszabályai, milyen hozadékai lesznek, és ezzel nagyon nehéz szembenézni.
Gondoltátok, hogy ezekkel az üzenetekkel befutott zenekar tudtok lenni?
Persze! Mindenki világsztár akar lenni, nem? Amikor az erkélyen gitároztam Várpalotán a Szabolcska Mihály utcában, vagy amikor a buszon olvastam az In utero dalszövegeit, akkor azt gondoltam, hogy ezt majd igen, ezt majd valaki meghallja, és fölfedez, és hogy igen, mennyire kell, hogy legyen ebből valami. Nincs is értelme úgy belevágni, hogy ne akarjál világsztár lenni. Amúgy nem vagyunk mi annyira menő zenekar, nem vagyunk túlpreferálva. Valahol ott vagyunk a középmezőnyben. Ennél azért van följebb.
Mostanában egyre nagyobb divat az angolul való megjelenés (alter zenekarok), az ilyen-olyan nemzetközi próbálkozások. Ti nem gondolkodtok ilyesmin?
Én úgy gondolom, hogy ennek nálunk nem sok értelme van. Ehhez kell egy baromi erős háttér, amivel nem tudom, melyik magyar zenekar rendelkezik. Ez nem úgy van, hogy na, a magyarok szeretik, akkor máshol is szeretni fogják. Kapcsolatok kellenek hozzá, rengeteg pénz, és akkor még mindig nem garantált a siker. Ugyanúgy, mint bármi másban, ha én mondjuk kupakokat gyártok itthon, akkor az Ámerikában is, desikeres lesz… telített a piac. Mondjuk, ott az Ivan és a Parazol. Na, róluk el tudom képzelni, hogy menjen nekik. Ők már angolul tanultak az iskolában, nem gond nekik megjelenni, megszólalni, én meg még oroszul jelentettem, hogy az idő remek, süt a Nap. Ők már ebbe születtek bele. Nekik már mindegy, hol teszed le őket a világban. Én meg még kapaszkodom abba, hogy Hegyeshalom. Ebből a szempontból mondjuk mi már, vagy még, nehezebben mozgunk, meg idősebbek is vagyunk, és a hátterünk sincs meg.
Tök jó példa erre az LGT, akiket annak idején „kiengedtek”. Kurvasok jó szám, kiváló zenészek, világszínvonal, és még se lett úgy igazából semmi belőle – világkarrier ügyben.. De az Omega ugyanez, nem? Nem tudom, nem nagyon hallok olyat, hogy egy külföldi azt mondaná, hogy igen, ez a zenekar ez magyar, és világhírű, és dejó.
Azért a YouTube-on ha van egy-egy komment, aki odaírja, hogy ’Love from Canada’, akkor annak lehet örülni, nem?
Persze, az baromi jó. Erről most az jut eszembe, hogy az Intim Tornás Petivel beszélgettünk, hogy régen, még a vasfüggöny mögül mi loptunk, most meg az megy, hogy néznek ilyen kelet-európai bandákat, és láss csodát, a Vágjál lyukat a kádba egyszercsak egy az egyben megjelent Amerikában.
Ilyenkor mi van?
Hát… semmi. Mit lehet ilyenkor csinálni… nem tudsz semmit. Majd elkezdesz ugrálni, hogy de ezt én csináltam, meg ilyenek? Pont nem érdekel senkit.
Lemezbemutató - mikor és hol lesz?
Hát az biztos, hogy a Pecsában lesz, majd valamikor az ősszel.
