Vasárnap délelőtt… a dühből végigivott szombat éjjelből nem maradt más, csak egy kiszáradt torok, meg egy olcsó - nem Tőle kapott - rúzsfolt. Nem vagyok biztos benne, hogy életben vagyok. Vakon, egy szál alsógatyában botorkálok le a töküres félhomályba burkolózó konyhába, a kávét remegő kézzel kanalazom mellé, a cukrot kiborítom. A teraszon még hűvös van, de a sarokház felől lassan áttörő meleg Nap sugarai lassan mosni kezdik az arcom. Hosszú éjszaka volt… túl hosszú nap lesz... A rádiót egy halott ujjaival felhangosítom, és fél perc múlva már tudom, hogy ezt is túlélem…
The Starship Has Landed
A 2005-ben, Budapestről startoló rockbandáról nehéz elfogultság nélkül beszélni. A többek között a Led Zeppelin, a Grand Funk, a Cult, a Black Crowes és Jimmi Hendrix zenéjén nevelkedett srácoknak a jelek szerint nem csak arról van alkumentes fogalmuk, hogy mitől jó egy zene, de saját képességeikkel is tisztában vannak. Magukat adják, és ez több mint elég ahhoz, hogy az ország egyik legjobb rockcsapataként tartsuk számon Őket…
Anélkül, hogy túlmisztifikálnánk a női magazinok által tényként kezelt 7 éves periódust, de pont ennyi idő kellett, míg a számos tagcserén átesett banda végre révbe ért első saját stúdióalbumával. A teljes egészében angol nyelvű ’The Starship Has Landed’ becsapódása elsöprő erejű volt… A megjelenés után a Fonogramon az Ozone Mama lett 2012-ben ’Az év hazai felfedezettje’, idén pedig megnyerték a hazai Hard Rock Rising-et, így Ők képviselhették hazánkat az egyszerűen csak ’The Global Battle Of The Bands’ – ként aposztrofált versenyen, ahol csak pár szavazattal csúsztak le döntőről… ráadásul nemrég jöttek ki a ’Freedom’ című EP-vel…
A ’The Starship Has Landed’ , mint ahogy az debütáló albumoknál lenni szokott, igyekszik magán viselni alkotóinak összes létező ars-poeticáját, megcsillantani a skála összes hangját, amit a banda kiadni képes… volt már példa, ahol ez görcsös agyonakarást eredményezett, de itt nem. A szokatlan intelligenciával összerakott, az intróval együtt 11 trackes album nagyon egyben van. A Skip James inspirálta ’Cottonfield Ramblin’ nem egész egy perce a tökéletes felütés. Ez a karcos, fekete, izzadt, tömött füst ízű Dél hangulatának ritmusát 10 másodpercen belül lekopogjuk bármelyik alabamai krimó pultján, akkor is ha éppen a HÉV-en vagyunk. A helyszín tehát megvan, és a ’High Octaine Fuel Baby’ első hangjai után már egyértelmű az irány is. Dögös, bluesos, füstös, zsigeri őszinteséggel bíró, hiteles, világszínvonalú amerikai R’n’R… mindez Budapestről.
Ha már világszínvonal
Bár mindegyik szám igazi mikrouniverzumként akár önmaga is külön-külön fémjelezhetne egy egész albumot, ennek a korongnak mindjárt két zászlóshajója is van; a harmadikként szereplő ’I Really Care’ és lista ötödikje, a ’Red Hot Lovin'’ bármikor, bárkit, bármilyen állapotból azonnal teljes feszültség alá helyeznek. Gyakorlatilag tökéletes rádióslágerek, a címke egyetlen negatívuma nélkül. A Supernem, a Trousers, az Anna and the Barbies és az Ivan & the Parazol mellett idehaza legutóbb ez banda volt képes erre… ebben a kategóriában és műfajban a külföldiek közül pedig csak a Rolling Stones ’Doom and Gloom’-ját tudjuk felhozni példának, de most jelent meg a Black Sabbath új albuma is, szóval ki tudja…
Az Ozone ezen két nehézbombázójához már profi klipek is készültek. Az előbbihez készült IRC-hez immár két éve forgatott, Farkas Csongor rendezői és operatőri munkáját dicsérő, talán a pszichedelikába hajló anyag – bár kiváló - még relatív szerény anyagi lehetőségekről árulkodik, míg a Red Hot Lovin'-nál már kicsit több lehetett a dobozban… ezt a Reszeli Soós András – Dévényi Zoltán dir./op. duo egy klasszikus, két színtéren játszódó, az élő bulik hangulatát visszaadó stílusát megőrző filmet készített. Mindkettőt egészen egyszerűen jó nézni.
Ez már nem útkeresés
A két kisfilmmel megtámogatott track persze nem maradt egyedül a korongon. A 'Skyscrape Journey', a 'Buried in my Head', a 'San Francisco' és az 'Off the Rail' mind zeneileg, mind szövegileg bámulatos hátteret festenek ahhoz az eltökélt utazáshoz, amire az Ozone Mama hív. És ehhez még a nyelvvizsga sem feltétel... A stílus legnagyobbjaihoz hasonlóan, a srácok mondanivalója ott lüktet minden dobütésben, minden megpendített húrban... még ha időnként ritmust is kell váltsunk ('Sooner or Later'), a végcélt sosem téveszthetjük szem elől...
Bár immár nyolc éve létezik, nagy út áll még a csapat előtt. A civilben barátságos és közkedvelt Székely Marci hangját erre a stílusra találták ki… bár többen lennének megáldva ilyen őszinte, ráadásul működő (!) színpadi jelenléttel. A szebbik nemet a dobok mögött képviselő Tiszai Vivi nemcsak küllemével, de tudásával is unikum a női dobosok univerzumában. Gábor András billentyűsként, gitárosként, vokálként és egyéb más ütős hangszerek mestereként adja a bombabiztos középpályát, aminek Takács József olyan alapokat teremt a basszussal, hogy bárki beleszédül… azt, hogy az őt váltó Szamosközi Zoltán miként fogadja a passzot, majd 25-én, az A38-on megtudjuk.
Ezek a srácok profi zenészek… amit csinálnak, az éppen azzal együtt ligabajnok, hogy pontosan érződik rajtuk az a fajta, fiatal bandákra jellemző lelkesedés, amit csak a legnagyobbak tudnak megtartani egy egész karrier alatt. Igazi vintage, a térváltás küszöbén álló bandáról van szó, és nagy örömmel fogjuk végignézni, amint elnyerik méltó helyüket a hazai rockbandák egyre szélesedő dobogóján. A hajó leszállt, az invázió elkerülhetetlen…
Ha valakinek netán hiányérzete maradt, azoknak jó hírünk van, ugyanis a srácok a facebooktól a deezerig eléggé benne vannak az online kommunikációban. Koncert, lemez, erotikus fantáziák csak egy kattintásra... Bon Voyage !
