A tömegmédiumok által a torkokon lenyomott poptól - pár kivételtől eltekintve- a fejünket fogjuk, ezért is imádjuk a Petőfi Rádió kínálatát (bár a nemrég véghez vitt "megújulás" előtt sokkal jobban csíptük). Szinte egyedülálló fórum ez, mely tárt karokkal fogadja a magyar zenei életbe új színt csempésző friss bandákat. A Tape Underground is ezen a platfomon kapott nyilvánosságot pár éve. Azóta keveset hallottunk róluk, pedig egyáltalán nem tétlenkedtek! Az aktivitásuk bizonyítéka négy nagylemez, illetve két decemberi koncert a Gozsdu Manó Klubban és a Toldi Klubban!
Az alábbi interjúban Petrényi Viktor (énekes, gitáros, dalszövegíró) gondolatai körvonalazódnak: a száraz információk szerelmeseinek talán felesleges tovább olvasnia, viszont a válaszokban tökéletesen kirajzolódik az az elvont gondolatiság, ami az együttest rendszeresen hallgatók számára valószínűleg egyáltalán nem újdonság...
Mi sem fárasztanánk Titeket uncsi önéletrajzi meg hasonló információkkal, de a tagok nevét azért idebiggyesztjük: Viktoron kívül Ádám Andor a basszusgitárból, Horváth Dénes a billentyűs hangszerekből, Lakatos Balázs a csellóból, Nagy Ricsi a dobokból csalogat elő hallószervkényeztető dallamokat, Szinnyai Dóra pedig vokalistaként énekhangjával egészíti ki az amúgy is komplex zenei élményt. Az tuti, hogy nehezen behatárolható ez a zene, nem is próbáljuk skatulyákba gyömöszölni- egyszerűen csak becsukjuk a szemünket, és élvezzük, hogy messze sodornak a dallamok!
Mikor és hogyan alakult a zenekar? Mit érdemes tudni a tagokról?
Viktor : Én nem tudom megmondani. Egyszer kiszámoltam, akkor „két éve” volt a válasz, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy második éve mondogatom, hogy két éve alakultunk… szóval már szinte megfejthetetlen. 2005-2006? Másfelől meg folyamatosan alakulunk, újraalakulunk szinte minden lemezzel, minden új dallal. Arra a kérdésre, hogy mit érdemes tudni a tagokról, egyértelműen az a válasz, hogy semmit sem érdemes. Egyszerűen az, hogy mit lehet rólunk tudni magánemberként, már viszonylag hosszabban megválaszolható kérdés. Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más, aki szembe jön az utcán. Kispolgárok vagyunk, mindannyian más kultúrkörből, ugyanazokkal a gondolatokkal, hétköznapi problémákkal, kérdésekkel, feladatokkal, érzésekkel, mint bárki más, aki éppen nem zenél. Bár ez a zenekar, mint közösség, a zenénk elég jó közegnek bizonyul, hogy képesek legyünk néha, még ha erőtlenül is, de túllátni saját hétköznapi nyomorúságunkon, egy valódibb önmagunk felé. Úgy jövünk ebbe a zenébe magánemberként, mintha haza jönnénk. Pont úgy, mint a közönségünk, ebből a szempontból nincs különbség.
A tömegmédiumok által a torkokon lenyomott poptól - pár kivételtől eltekintve- a fejünket fogjuk, ezért is imádjuk a Petőfi Rádió kínálatát (bár a nemrég véghez vitt "megújulás" előtt sokkal jobban csíptük). Szinte egyedülálló fórum ez, mely tárt karokkal fogadja a magyar zenei életbe új színt csempésző friss bandákat. A Tape Underground is ezen a platfomon kapott nyilvánosságot pár éve. Azóta keveset hallottunk róluk, pedig egyáltalán nem tétlenkedtek! Az aktivitásuk bizonyítéka négy nagylemez, illetve két decemberi koncert a Gozsdu Manó Klubban és a Toldi Klubban!
Az alábbi interjúban Petrényi Viktor (énekes, gitáros, dalszövegíró) gondolatai körvonalazódnak: a száraz információk szerelmeseinek talán felesleges tovább olvasnia, viszont a válaszokban tökéletesen kirajzolódik az az elvont gondolatiság, ami az együttest rendszeresen hallgatók számára valószínűleg egyáltalán nem újdonság...
Mi sem fárasztanánk Titeket uncsi önéletrajzi meg hasonló információkkal, de a tagok nevét azért idebiggyesztjük: Viktoron kívül Ádám Andor a basszusgitárból, Horváth Dénes a billentyűs hangszerekből, Lakatos Balázs a csellóból, Nagy Ricsi a dobokból csalogat elő hallószervkényeztető dallamokat, Szinnyai Dóra pedig vokalistaként énekhangjával egészíti ki az amúgy is komplex zenei élményt. Az tuti, hogy nehezen behatárolható ez a zene, nem is próbáljuk skatulyákba gyömöszölni- egyszerűen csak becsukjuk a szemünket, és élvezzük, hogy messze sodornak a dallamok!
Mikor és hogyan alakult a zenekar? Mit érdemes tudni a tagokról?
Viktor : Én nem tudom megmondani. Egyszer kiszámoltam, akkor „két éve” volt a válasz, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy második éve mondogatom, hogy két éve alakultunk… szóval már szinte megfejthetetlen. 2005-2006? Másfelől meg folyamatosan alakulunk, újraalakulunk szinte minden lemezzel, minden új dallal. Arra a kérdésre, hogy mit érdemes tudni a tagokról, egyértelműen az a válasz, hogy semmit sem érdemes. Egyszerűen az, hogy mit lehet rólunk tudni magánemberként, már viszonylag hosszabban megválaszolható kérdés. Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más, aki szembe jön az utcán. Kispolgárok vagyunk, mindannyian más kultúrkörből, ugyanazokkal a gondolatokkal, hétköznapi problémákkal, kérdésekkel, feladatokkal, érzésekkel, mint bárki más, aki éppen nem zenél. Bár ez a zenekar, mint közösség, a zenénk elég jó közegnek bizonyul, hogy képesek legyünk néha, még ha erőtlenül is, de túllátni saját hétköznapi nyomorúságunkon, egy valódibb önmagunk felé. Úgy jövünk ebbe a zenébe magánemberként, mintha haza jönnénk. Pont úgy, mint a közönségünk, ebből a szempontból nincs különbség.
Milyen zenei vagy más hatások által alakult ki az a teljesen egyedi hangzásvilág, amit a Tape Underground képvisel?
Viktor : Én, személy szerint nem gondolom, hogy a hangzásvilág egyedi lenne. Mivel minden hatással van ránk: szűkebb értelemben minden, amit hallgattunk/hallgatunk és szerettünk/szeretünk, tágabb értelemben minden, amit valaha megéltünk. Szóval nem hiszem, hogy ez a zene, vagy a hangzás-, vagy akár a gondolatvilág egyedi lenne, mert gyakorlatilag összelopkodjuk az egészet. Azzal a kiegészítéssel igaz ez, hogy az egyszerű másolást, lemásolást ösztönösen és tudatosan is kerüljük. Illetve, ha jobban belegondolok, nem is tudnánk ezt megtenni, mivel nem vagyunk igazi zenészek, a szó szakmai értelmében nem tudunk még zenélni sem. Szóval mindenben, ami történik velünk, mindenben, amit hallunk, hallgatunk, megpróbáljuk megragadni azt, amik mi önmagunk vagyunk, és ezt aztán „el is zenéljük”, próbáljuk kifejezésre juttatni a zenénkben. A legtöbbször mindezt kompromisszum-mentesen. Talán ez az, amire úgy kérdeztél rá, hogy „egyedi”. Szóval, szerintem sokkal inkább viszonylagosan kompromisszum-tisztább, mint egyedi, vagy különleges. Csupán a zenénken keresztül szeretnénk közelebb kerülni ahhoz az önmagunkhoz, azokhoz a gondolatokhoz érzésekhez, amelyekhez más hétköznapi úton, módon mindeddig nem sikerült. Ebben nincs kompromisszum. Összelopkodhatnánk, másolhatnánk azt is, hogyan kell sikeresnek lenni, igazán sok emberhez eljutni, jó zenét csinálni, de ehhez képes mi egészen más dolgokat lopkodunk össze. Azt mondhatnám, hogy végső soron mindenből, amit tapasztalunk, összelopkodjuk eredeti önmagunk. Azt amik, vagy akik lenni szeretnénk.
Ha lehetőség lenne időutazásra, melyik (zenei) korszakba látogatnátok el szívesen?
Viktor : Ahogy az előbb próbálkoztam a megfogalmazással, mi nem egy formaiságot keresünk, követünk, vagy nem egy ilyenen dolgozunk. Nem keressük a számunkra megfelelő közeget sem ebben az értelemben. Amit gondolunk, azt most gondoljuk, nem egy másik korban, amit játszani szeretnénk, azt épp (csak) most szeretnénk játszani, nem máskor, máshol. Amit gondolunk, érzünk, játszunk, azt nem valaminek a függvényében tesszük, és pláne nem valaminek a függvényében hatékonyabban, vagy kevésbé hatékonyan. Pl. személy szerint nekem, ha tetszik valami (például egy zene) nem érzem, gondolom, hogy úgy közelebb kerülnék, kerülhetnék hozzá, hogy elmegyek minden koncertre, vagy teleposzterezem a falam a rajongottal, vagy visszautazok hozzá a múltba. Inkább csak hallgatom, többször és egyre inkább. Az kétségtelen, hogy pusztán a formaiságot illetően, ennek vagy annak a kifejezésmódnak, stílusnak, hangzásnak stb. nagyobb közönsége, sikere, megbecsülése van egy adott társadalmi, kulturális közegben, korban, de azon dolgozni, hogy hogyan „csináljam meg a közönségemet”, vagy hogyan „csináljam meg a közegemet” hülyeség, értelmetlen és megvalósíthatatlan. Sokkal inkább arra koncentrálunk, hogyan csináljuk meg azt a zenét, amit szeretnénk, illetve mi az a zene, ami tökéletesen mi vagyunk. Hogy ez mennyire elismert, vagy mennyire találja meg a közegét, hát épp amennyire. Szóval, ha lehetőség lenne egy zenei időutazásra, akkor a komplett létszemléletem kezdeném el felülbírálni és újraalkotni, csak aztán tudnék válaszolni rá, hogy egyáltalán utaznék-e és hová. Most is, a jelenben, minden tettünk és gondolatunk csak múlt és jövő. Én inkább a jelenbe utaznék szívesen, és oda annyira, amennyire csak lehet.
2007-2008 környékén főleg a Petőfi Rádió és a Közelér sikere révén már sokan megismerhették a zenekar nevét. Hogyan emlékeztek vissza arra az időszakra?
Viktor : Nagyjából így, mint ahogy az előbb fejtegettem a formaisággal kapcsolatos viszonyt. Természetesen rengeteget számított és jelentett, és jelent a mai napig is, amiért bizony nagy köszönettel tartozunk. Ahogy mondtad is, megismerték a zenekar nevét, egy-két dalunkat rengetegen hallották, hallgatták, sok dalunkat meg sokan hallották, hallgatták, olyan színpadokra jutottunk el, ahová egyébként nem juthattunk volna el, de elmúlt. Nem gondolom, hogy azt az állapotot, helyzetet minden erőnkkel fent kellett volna tartani, vagy most minden erőnkkel azon lenni, hogy megismétlődjön, vagy örökké tartson. Hatalmas köszönettel tartozunk mindenkinek, aki az életünkben egy ilyen időszak megvalósulását segítette, vagy csak hozzájárult. Gyakorlatilag egyenként mindenkinek, aki csak hallgatott, hallgat minket. Továbbra is tesszük a dolgunkat, egy bizonyos szempontból ugyanúgy, mint akkor, és egy másik szempontból sokkal inkább. Az, hogy ennek épp mikor milyen a fogadtatása, sikere, stb. Hát épp olyan, amilyen. Én, személy szerint egyszerűen képtelen vagyok más embernek érezni magam csupán attól, hogy épp elismert-e, amit teszek. Eredendően nem ezért teszem. Így is emlékszek vissza erre: Egyszer úgy adódott, hogy többekhez eljutott az, amit csinálunk, most, máskor máshogyan van.
A 2007-es Alszik, kapcsol óta még két albumotok megjelent, ezek viszont kevésbé kerültek be a köztudatba. Mi volt ennek az oka?
Viktor : Pont annyira kevésbé kerültek be lemezeink a köztudatba, hogy azóta nem kettő, hanem három albumunk is megjelent. (Alszik, Kapcsol; Kukacok, Lepkék; Háló; Atma). Nyilván kétélű a dolog, hogy minek az okozata ez. Egyrészt tagadhatatlan, hogy nem teljesítjük azokat az elvárásokat, amik lehetővé tennék az ellenkezőjét. Másrészt, - annyira éppen ezért, mint ennek ellenére – már nem olyan intenzitással játszanak minket a tömegkommunikációra szakosodott médiumok. Mivel képtelenek vagyunk azzal a szemponttal számolni, hogy eladhatóak, bárki számára érthetőek, vagy legalább feldolgozhatóak legyünk, ez meg is hozta és hozza a gyümölcsét. Bár sok dalunk alkalmas lehetne arra, hogy azokat a nagyközönség számára elérhetővé tegyék a megfelelő, erre szakosodott fórumok, mégis, összességében ez az egész zenei közösség, mi, a TU, ilyenformán képtelenek vagyunk az illeszkedésre. Ez nem tudatos és akaratlagos, egyszerűen arról van szó, hogy a saját utunkat járjuk, ami elég kanyargós, és sokszor járatlan ahhoz, hogy bárki más ezt a sajátjaként tudja kezelni. Szóval a kérdésre a válasz: Mert kevésbé játszanak minket, ami meg tagadhatatlanul a mi hibánk.
A dalszövegeitek önállóan, versekként is simán megállják a helyüket. Ki(k) írják a dalszövegeket, és mi ad ihletet ehhez a líraisághoz? Milyen kontextusban születnek a dalok?
Viktor : Pont ugyanilyen szellemiségben születnek a szövegek is, mint a zene, illetve ugyanabban a szellemiségben születnek egyszerre. Ahogy a zenéből dal lesz, úgy lesz a gondolatokból szöveg. Mégsem hiszem, hogy ezek versként is megállnák a helyüket. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy igazán dalszövegként sem kategorizálhatóak. Bár a dalszövegeket én fogalmazom meg, mégis úgy gondolom, nem érik el még egy dalszöveg színvonalát sem. Ezek csak gondolatok, néha rímelnek, de gondolatiságukat, gondolatrendszerüket tekintve ritkán adnak ki egy egészet. Ez az én szövegírói tehetetlenségem. Nagyon nehéz dolog ez, a dalszövegírás is, a vers, próza főképp. Amit én csinálok, az sajnos egyik sem. Ezek csak gondolatok, amik alig, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem is tudnak egymásból következni, vagy kifejleni. Ezért nem tudok egyáltalán refrént írni: jóval meghaladja a képességeim, hogy „odategyem a pontot az „i”-re”, összefoglaljam egy egyetlen legszebb mondatban, hogy miről is van szó. Ki kellene tudnom fejezni, amit gondolok, de ez jelenleg így sikerül. Összességében minden ilyen önkifejezéshez az kell, hogy az ember tudja, hogy mit is akar kifejezni, de aztán mindig az van, hogy a kifejezésből, kifejeződésből tudja meg, hogy mit is gondolt eredetileg. Ez minden műhöz, művészethez elégtelen. Én ennek felszámolására tett kísérletként írom a szövegeim, de ez közel sem azt jelenti, hogy ez meg is valósul.
A dalszövegek és az összbenyomás alapján is érzékeny lelkű embereknek tűntök. Hogy érint benneteket a mai bulvárral átitatott, tömeggyártott pop, például a tehetségkutatók világa?
Viktor : Nem igazán érint sehogy. Illetve pontosan ugyanúgy érint, mint minden, amit szellemiségében, szándékát tekintve modernnek hívunk: olyan, mint egy álom, ami még ébredés után is órákig, napokig lebeg a tudatunkban, de az ébrenléthez képest annyira természetellenes, hogy tökéletesen nem tudunk vele mit kezdeni, hagyjuk veszni a felejtésben. Nem tudom kritikával illetni, nem tudom érteni, nem tudom érezni. Ha képes lennék a modernitás valóságában legalább az embert, az emberit megragadni, akkor, ha mást nem is, azt tudnám, hogy van valamilyen értelme, hogy foglalkozzam vele, de csupán így ez számomra tökéletesen embertelen, idegen, sötét. A puszta formaiságra, formalitásra épülő és ebből táplálkozó dolgok mind ilyenek. Mindemellett nem mondanám, hogy érzékeny lelkű emberek vagyunk, vagy a magam nevében, hogy én az vagyok. Önmagamra sem tudok úgy tekinteni, hogy amennyire mások elismernek, annyira és az vagyok én, a világra körülöttem sem tudok így tekinteni. Ha valaki azt gondolja, hogy a külsőségekből következik a szépség, az érték, én meg fordítva gondolom, az nem érzékenység, hanem egyszerűen csak tudom is, amit érzek.
Hova tudnátok most pozícionálni a zenekart a magyar könnyűzenei életben?
Viktor : Most olyat kérdezel, amire, ha válaszolni akarok, úgy kellene tudnom tekinteni a saját zenénkre, mintha idegen lenne. Ettől függetlenül, én már régen nem tudom, hogy ezek a stilisztikai kategóriák, mint irányzatok, aszerint tematizálódnak-e, hogy konkrétan, milyen jegyek körvonalazhatók bennük és mennyiségileg melyikből van több, mert akkor mondjuk rock, vagy aszerint-e, hogy mennyien hallgatják, és azok mit mondanak róla, rock-ként hallgatják-e, vagy mivel sokan hallgatják sehogy, ezért pop. Ez már nekem olyan, mint az előbbi kérdésben felvetett modern, civilizált hyperkultúra. Ha valamit szívesen hallgatok, sőt, azonosulni tudok vele, mért számítana tudományosan, kategorikusan, csupán esztétikailag, hogy most mivel is azonosultam? Értem én, hogy azért mert én sem tudom, mikor mivel azonosulok, de attól, hogy azt mondják rá, pop, vagy rock, vagy akármi, még mindig nem fogom tudni. Szóval, a zenekart a magyar könnyűzenei életben nem tudom elhelyezni, nem is vagyunk része a magyar könnyűzenei életnek. Talán a magyar zenei életnek sem abból a szempontból, hogy viszonylag kis közönségünket tekintve, a minket hallgató emberek nem péntek, szombat estére, porszívózáshoz, sznobizmusból, tusoláshoz, sportoláshoz, netezéshez, stb. keresve zenét, döntenek úgy, hogy berakják a dalainkat a lejátszóikba, hanem azt hiszem, egyszerűen csak egyedül akarnak lenni.
Meg tudtok fogalmazni valami küldetést, kitűzött célt, amit mindenképp meg szeretnétek valósítani a közeljövőben?
Viktor : Mint Ars Poetica, azt hiszem, bár elég vulgárisan és tömören, de megtettük, magam részéről megtettem az előbbiekben. A gyakorlatban koncertezni szeretnénk, ahol csak lehet, illetve új dalokat, azokból egy következő lemezt csinálni, és aztán azt is eljátszani, ahol csak lehet.
Mire számíthat a közönség decemberben a budapesti koncerteken?
Viktor : Az interjúban elhangzottak alapján is, és eddigi koncertjeink alapján is a szokásosra számíthat, hogy nem számíthat semmire. A viccet félretéve, az egyetlen, amire a budapesti koncertek alkalmával számíthat a közönség, az a legutolsó albumunk, az Atma hangzás-, zenei- és gondolatvilága, különböző életkorú dalokkal, szerzeményekkel interpretálva. Amire nem számíthat a közönség, az a Közelér című dalunk, annak felvételkori hangzásvilágát felidéző előadása, vagy az a zenekar, aki a magyar könnyűzenei élet része. Nem számíthat továbbá a közönség tánczenére, hatalmas, mindent megváltó bulira, önfeledt, tudatvesztett szórakozási lehetőségre, semmi másra nem, csak ránk számíthat.
Végül, de nem utolsó sorban a bulik paraméterei:
Gozsdu Manó Klub, december 7. (péntek): az élő fellépés 8 órakor kezdődik, a belépő 500 forint.
Toldi Klub, december 14. (péntek): Marge live + Tape Underground live, koncertkezdés 10-kor, a belépő 800 forint.
Az együttes lemezei ingyen letölthetőek itt.
szexi ribizli
