Óriásplakátok hirdetik hetek óta, hogy számos nagyváros után végre itt van, megérkezett az év legsúlyosabb, legvéresebb, leghátborzongatóbb, és persze az év kiállítása, a Murder. Egy órás sorban állás, forró kávé elfogyasztása után a bejárat előtt úgy döntöttünk, hogy tényleg bemegyünk. És megérte-e? Na, ezt most még nem mondom el.
A Vörösmarty tér már megtelt kürtöskalács illattal és karácsonyi zenékkel. Mindenki lelkesen vásárol, és könyöklők mellett melengetik magukat kedvenc téli nedűjükkel, a forralt borral. Minden olyan mesébe illő. Nevetgélő, sorban álló emberek a csülkös pultnál, és az Üvegpalota mellett is. Itt még nevetgélnek, egyesek forralt boroznak is, de nem sokáig. November 16-án nyílt meg a Murder – A Gyilkos Tárlat névre keresztelt kiállítás. A megnyitó után egy nappal voltunk, még voltak érdeklődők, na.
A jegy igazán borsos áron van (3490 HUF), de hát a kultúráért mindent. Miután megvettük a jegyünket, két lift előtt várakoztunk, hogy jöjjön értünk az animátor, aki végig fog kísérni minket a tárlaton. Ennek az lett a vége, hogy miután beszálltunk a liftbe, pár másodperc után bezárva már kezdett zavarni a helyzet. Majd nyílt a lift ajtaja, és szóltak, hogy ja igen, a harmadikra. Megoldódott ez is. Volt még egy kis fejetlenség, de ez az első komoly napnak tudható be. Komoly jegyellenőrzés a ruhatár használat után mindenki kapott egy fejhallgatót és persze egy hozzá tartozó mikroportot vagy mit. Audioguide, hiszen ez már a 21. század. Lehetett volna több nyelven is hallgatni, de a magyar most elsőre szimpatikusnak tűnt. Ismét liftezés következett. Drága útitársamról azt lehet állítani, hogy nála többet senki se tud erről a világról, a gyilkosok elméjéről – legalábbis 1 kilométeres körzetben. Így figyeltem csillogó szemeit, és próbáltam levonni a következtetéseket. A tárlatvezetés kicsivel több volt, mint 1 óra.
Itt beszélnek róla az alkotók
A termek kronológiai sorrendben vannak egymás után fűzve, ahogy a híres gyilkosságok, illetve a sorozatgyilkozok ámokfutásai lezajlottak az elmúlt évek során. A túránk egy szobában kezdődött fényekkel, zenével, koponya számolással és mű mécsesekkel. Eléggé hatásvadász volt, de ilyennel még nem találkoztam, hogy ennyire ráhangolnák az embert a kiállításra. Interaktív meg minden, de azért mégis. A 17. századba csöppentünk a következő szobába. Nem is azért lényeges, mert mind a 25 helyiséget szándékomban állna felvázolni a fal színéig, de jó keretet adott a kiállításnak ezzel, hogy érzékeltette, hogy az elmebaj és a deviáns viselkedés nem az újkor hozománya. Báthori Erzsébet nyitotta a sort, aki szűz lányok vérében fürdött, hogy fiatal maradjon, majd Vlad Tepes (Drakula gróf, kinek neve ’karóba húzót” jelent) következett. De ne arra gondoljunk, hogy olvasgattuk a helyesírási hibákkal tele levő, jó apró betűs szöveget. A hangok mondták. Bizony, a fülhallgatóból. Volt hozzá zene, meg miegymás. A termek teljesen kidolgozott díszlettel várnak, sok helyen a zenéhez igazított akciókkal (ezt a kedves animátor vezérli, hogy nekünk nagyon jó legyen), fényekkel, viaszbábúkkal. A tárlat érdekessége, hogy minden arra szolgál, hogy visszarepítsen minket az időben, és a lelkünkre hatva megmutassa azt a világot, ahol szörnyűséges dolgok történtek. Így egy függöny mögül bepillantást nyerhetünk John Wayne Gacy hálójába, aki Pogo bohóc néven vált hírhedté. Láthatjuk bohócként az ágyon ülve, egy áldozata mellett, mosolyogva. Egy otthonban, ahol élt, és nyugodtan hajtotta álomra a fejét brutális gyilkosságai után. De például sose gondoltuk volna, hogy szemtanúi lehetünk a Lincoln gyilkosságnak a Ford színházban, vagy Ted Bundy kivégzésének. A „legjobb” helyszín viszont a texasi láncfűrészes háza volt. Viszont nem lehetett látni semmit se. Nagyjából tízen voltunk a csoportban, és legutolsóként mentünk be a szobába. Az egyetlen fényforrás a kedves animátor fiú zseblámpája volt, mely persze azt akarta érzékeltetni, hogy lezárt, rendőrségi területen vagyunk. Jó is volt, de hát nem láttunk semmit. Ez volt a nagy helyzet. Bármennyire is iparkodott kapkodni kezeit, de hát ennyi mindent még egy polipnak se sikerült volna megmutatni, főleg ha tíz szempár figyel, és folyamatos mozgásban van. Voltunk hűtőben is óriási tejek és néhány lefagyasztott testrész között, felvonóban, Al Capone társaságában egy kaszinóban. Túléltük.
A búgó hangú bácsi a fülhallgatóból
A meglepő, de jól megkomponált helyszínek a fényekkel, és a fülesen keresztül folyamatosan le nem álló zenével, hangokkal együtt remek összhatást keltett az emberben. De az a bizonyos „de” ott van. Szakértő társam szerint rengeteg dolog maradt ki a szövegekből, ami még elférhetett volna ott. Mert ha az ember utána olvas ezeknek az embereknek, sok új információval gazdagodhat. Vagy például Pogo bohóc festett, állítólag nem is rosszul. Miért nem vetítettek ki pár képet, vagy egyszerűen csak szögeltek ki a falra?
Úgy van az, hogy a kevesebb néha több. Érdekes és kreatív megoldások voltak, próbálták elhagyni teljesen a múzeumi kliséket, a sok szöveget, de azért azt ne felejtsük el, hogy ettől függetlenül az információ milyensége nem mehet a szórakozás kárára. Mert ez attól még egy kiállítás, egy tárlat, egy oktató és egyben persze szórakoztató programhelyszín, amitől - őszintén szólva - többet vártunk. A gyilkos elméket lehet, hogy sose lehet majd megmagyarázni, és megérteni. Mert az, hogy valaki ok nélkül más emberek életét veszi el, arra nincs se mentség, se kifogás, se magyarázat. A történelmi és társadalmi háttér, a családon belüli erőszak és/vagy elnyomás, gyermekkori traumák hosszú sora vezet ide, hogy valaki ilyet tegyen. A kiállítás egy meditatív szobában, fehér bőrfotelben, kis szökőkút mellett ér véget. Az utolsó mondatok még a fülhallgatóból szólnak hozzánk azzal a felhívással, hogy Mi tudunk tenni azért, hogy ilyenek ne történhessenek meg. Mert a Mi felelősségünk az, hogy gyermekünk ép testben, ép lélekkel nőhessen fel.
Dáúri
https://www.facebook.com/IROKEZ.magazin
