„Nincs túl nagy megfejtés, mi kő egyszerű dolgokból építkezünk, ha az jól van megcsinálva, akkor az nagyot tud ütni.”

Krisztiánnal légkondi-náthájának és az én szervezőképességem hiányosságainak következtében körülbelül öt telefonba és pár SMS-be került leszervezni az alább olvasható interjút, de megérte. Később kiderült, hogy péntek tizenharmadika mégse volt olyan jó döntés, miután konstatáltuk, hogy az ő szabadtéri buliját az eső fenyegeti, az én pénztárcámat pedig valaki a magáénak érezte a villamoson. Éjfél után azonban helyreállt az univerzum rendje, a viharfelhők elvonultak és – nap híján – a hold is kisütött, a pénztárcám is megkerült (az illetékeseknek ezúton is köszönet). A rossz csillagállás ellenére egy érdekes interjú született, ideje, hogy ti is elolvassátok.


Hogy kerültél először kapcsolatba a zenével?

Az ember gyerekkora óta találkozik zenével, jó esetben, vagy ha normális szülei vannak. Nekem viszonylag normális szüleim voltak – bár anyámnak a zenei ízlésére nem mondanám azt, hogy normális, mert vidékről származik, és nagyon szereti a három plusz kettő-féle mulatóst hallgatni, amit én egészen kiskoromban megutáltam. Apám viszont a klasszikus értelembe vett rocker volt, ami azt jelenti, hogy a hetvenes években, amikor megszülettem (én ugye ’77-ben születtem), ő még úgy nézett ki, hogy kockás ing, hosszú haj, papucs, farmer, tehát én inkább ezt a vonalat örököltem. Ő mondjuk Beatles-fan volt, és emlékszem véres vitáink voltak arról, hogy szerintem a Beatles az rossz és egy túlértékelt valami, aztán be kellett látnom, hogy Beatles nélkül nincs semmi sajnos, úgyhogy végül igazat kellett adnom neki. De én inkább rollingos voltam, mint beatleses. Aztán később előkapartam a Led Zeppelin és a Jimmy Hendrix kazettáit, és onnantól kezdve nem volt megállás.

Minek a hatására döntötted el, hogy zenélni fogsz; volt esetleg egy meghatározó élmény, ami erre a pályára terelt, vagy mondhatjuk, hogy a sors egyengette erre az utad?

Ez olyan tíz-tizenkét éves koromban kezdődött el. Bár a körvonalaimon nem látszik, én versenyszerűen sportoltam, MB1-es focista voltam kérlek szépen, és válogatott kerettag is. Lefekvés előtt mindig Metallica, Suicidal Thendencies meg Iron Maiden lemezeket hallgattam, és mindig elképzeltem, hogy gitározok és énekelek, és hát nagyon-nagyon hosszú ideig nem lett semmi. Aztán az egyik serdülő válogatott edzésre el kellett volna mennem, de sajnos nem értem oda, mert megkaptam a Metallicától a Master of Puppets lemezt, és az háromszor lement (ez nem egy rövid lemez), és hát kurvára elkéstem erről az edzésről, úgyhogy ki is basztak a serdülő válogatottból.  És akkor úgy voltam vele, hogyha már nem lehetek világhírű focista, mert ugye ezt elbasztam – vagyis hát a Metallica baszta el helyettem - akkor legyen az, hogy teljesen rászállok erre a történetre. Először szövegeket írogattam környékbeli bandáknak, aztán láttam azokat az énekes arcokat, akiknek én írtam a szövegeket, és azt gondoltam, hogy annyira szarok ezek a csávók és én sokkal jobban csinálnám – nyíiván mindenféle képzettség nélkül mondtam ezt, csak nagy volt a pofám.

Legtöbben a Fish!-ből ismerhetnek Téged…

A Fish! nyílván a legnagyobb szerelem, azzal foglalkozom most már idestova 13 éve. Gondolom, lehetek büszke arra, és nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a zenekar most már magától megy, tehát nem kell mindenhová eladni, elért egy olyan fajta ismertséget, népszerűséget.

Mint énekes, mennyire szólsz bele abba, hogy a többiek a zenekarban hogyan és mit csinálnak, és ők abba, hogy Te hogy énekelsz? Mennyire dolgoztok egy együttesként?

Soha nem hittem a zenekari demokráciában, a mai napig nem hiszek.

Tehát Te vagy a vezér...

Azt azért nem mondanám, hogy én vagyok a vezér, mert az elég undorítóan hangzik.

Diktátor?

Igen, a diktátor az már jobban fedi a valóságot. Vannak zenekarok, akik tökéletesen tudnak működni úgy, hogy mindenki ugyanannyit tesz bele. Nálunk egy kicsit másképp van ez a történet. A dalok jó része tőlem származik, tehát az alapok, mint a dallam, a tempó, a szöveg természetesen, és az énektéma. Én viszont nem vagyok annyira jó gitáros, meg annyira jó zenész, hogy mindenkinek megmutogassam, ki mit játszik. Én az alapokat viszem le, ők viszont megcsinálják úgy, ahogy én elképzeltem – általában még jobban, hiszen, ők hangszereken sokkal erősebbek. Viszont az egésznek a kézbentartása úgy gondolom, hogy az én feladatom, hiszen végül is én fogom interpretálni és előadni ezeket a dalokat, és ez nem csak a szövegre vonatkozik. Rövidre zárva: ami rajtam nem megy át, abból nem lesz Fish! szám. Pont.

Volt már olyan, hogy valaki más hozott le témát?

Igen, természetesen. Nekem például a Valahogy összeáll című dalunk hatalmas nagy kedvencem, ahhoz a dobtémákon kívül gyakorlatilag semmi közöm nincsen, az például a Matyi dala. De mondhatnám így is a Stand Up-ot, vagy az újabbak közül a 24/7 a Zsolti száma, nyílván a szövegen túl, mert azokat én hozom. Így tök jó, hogy ők is hozogatnak témákat – és egyre többet hoznak - de az egésznek a gatyába rázása úgy gondolom, az én feladatom, hiszen ők elvannak a saját hangszeres részeikkel, én viszont, mint énekes, aki csak néha ragad gitárt, talán jobban át tudom látni, hogy mitől működhet egy Fish! szám. Igazából vicces ilyenekről beszélgetni, nincs túl nagy megfejtés, mi kő egyszerű dolgokból építkezünk, ha az jól van megcsinálva, akkor az nagyot tud ütni.

Most, a fesztiválszezon derekán szoktatok próbálni?

Nyáron nem nagyon próbálunk, mondjuk a tavalyi nyár kivétel volt ilyen szempontból, ugyanis júniusban vettük fel a Sav anyagát, ami tizenx számot tartalmazott, és hát nyílván egy nagyon komoly próbálási időszak előzte meg a felvételt, leköltöztünk Szegedre tíz napra, és ott vettük fel az új számokat, és amikor visszajöttünk a fesztiválszezon előtt, akkor viszont a régieket kellett próbálni, hiszen teljesen kimentek a fejünkből. Olyan, mint a bringázás, hogyha játszottad a számot tízezerszer, egyszer-egyszer nem árt átpörgetni. Most, amikor minden héten van mondjuk két-három koncert,  teljesen felesleges próbálni, hiszen benned van az egész műsor. A fesztiválok azért nem olyanok, mint a klub. Egy órát játszol maximum, olyankor én azt gondolom, a közönség igényeit is figyelembe kell venni,  kvázi egy best of műsort kell, hogy adjunk, ami mondjuk tizenkét-tizenhárom számot tartalmazhat, amiből mondjuk nyolc vagy kilenc állandóan kell, hogy szerepeljen a programban,  és a másik három vagy négy tud változni.

Ez nem unalmas?

Ez nem tud unalmas lenni, mert...

…mert ti írtátok a számokat...

Nem (nevet), főleg azért lehetne kurva unalmas egyébként. Én mondjuk azt nem tudom elképzelni – megfordítva a kérdést - hogy tényleg ilyen nagy zenekarok, amikor elmennek egy-két hónapos turnéra, és minden kibaszott este játsszák ugyanazt a programot…az kurva unalmas lehet. De az, hogy mondjuk nálunk eltelik három-négy nap, amikor az ember kénytelen a saját szaraival foglalkozni, akár hétköznapi szinten, vagy meló szinten, vagy családi szinten, akkor már vágysz arra, hogy újra játszhass hétvégente, egyszer vagy kétszer. Például januárban, ami az uborkaszezon a zenészek szempontjából, és kimarad egy vagy másfél hónap koncert nélkül, akkor teljesen depressziósak vagyunk, nekem sírni van kedvem, megőrülök. Olyankor muszáj valamit csinálni.

Szerintem vannak előnyei és hátrányai is annak, hogy mi függetlenek vagyunk. Az előnye az, hogy senki nem ugat bele, semmilyen elvárás nincsen, azt csinálunk, amit akarunk. A másik az, hogy 2012-ben, de akár már két évvel ezelőtt is, egy kiadónak semmilyen értelme nincsen, főleg a mi zenénkkel. egy Fluor vagy SP kaliberű előadónak van értelme kiadni lemezt, mert anyu meg fogja venni a kisgyerekeknek. Meg apu is. A kisgyerek már nem venné meg, mert a kisgyerek letölti. Olyan metál zenekaroknak, vagy rock zenekaroknak, vagy alternatív zenekaroknak, akiknek nagyon sokezres rajongói-követői bázisa van, azoknak érdemes kiadni lemezt, mert eladnak belőle annyit, hogy legyen értelme. Ha van olyan művészi igényük hogy „hú, mi most kurva szép borítót terveztünk, ami szervesen összefügg az anyaggal”, adják ki, tök szép, tök jó. Mi nem ilyenek vagyunk. Nálunk az van, hogy felvesszünk a számainkat, amikről azt gondoljuk, hogy geci jók, nincsen lassú számunk, sose érdekelt ez, töltsék el, és utána jöjjenek, rugdossuk szét egymást a bulikon. Ennyi. Ami viszont kicsit hátrány lehet, hogy minket nem lehet jelölni a Fonogram vagy ilyen-olyan díjakra, mert nekünk nincs kiadónk - és ugye a szakma díjakat az alapján adják, hogy a különböző kiadók és a különböző szakmai képviseletek megfelelő emberei kiválasztják ezeket a zenekarokat. Felvetődhet a kérdés, hogy érdekel-e ez minket: nem, kurvára nem. Most megnézed, ki nyert Fonogram díjat, gratulálunk, nagyon szép, senki nincs ezzel előrébb, nem számít. Az számít, hogy minél több emberhez eljusson.

Sokan nem tudják, de Te DJ-ként is aktív vagy, Senior Halként a Spanish Waxban. Hogy kezdődött?

Én hét éve kezdtem el DJ-skedni . Volt egy csomó buli Budapesten, ahol szerettünk volna ott maradni koncert után, de nem volt semmi, és mindig kibaszkodták az embereket. Felmerült az igény, hogy legyen valami, nem feltétlenül rockdiszkó – bár nyílván azzal kezdődött az egész. Viszont én világéletemben szerettem a rockon és a metálon kívül a jó elektronikus zenéket is, de akár a hip-hopot is, most is szeretek drum’n’basst, dubstepeket, moombahtont hallgatni és játszani. Amúgy tulajdonképpen ugyanazt kell csinálni, csak mondjuk a Fish!-ben jobban elfáradok, mert ugrálok, mint egy hülye, még úgy is, hogy lefogytam most tíz kilót. De a Fish!-nél is, és egy DJ-bulinál is az a legfontosabb, hogy egy geci jó buli legyen, onnantól kezdve meg tök mindegy milyen zenét játszol. A Spanish Wax ugye időközben kibővült, van két nagyon jó cimborám, akikkel járjuk az országot, a fesztiválokat és az egyetemi bulikat is, meg hát Budapesten szoktunk rezidenskedni, úgyhogy tök jó.

Mennyi energiádba kerül naprakésznek lenni a legfrissebb zenékből, felkészülni egy-egy bulira?

Annyi zene jelenik meg, főleg az elektronikus színtéren, hogy azt nem bírod lekövetni, tehát el is felejthetjük, még ha mondjuk napi szinten is nézem a megjelenéseket. Mondjuk napi szinten nem nézem, nem vagyok ilyen elvakult csávó, valószínűleg megőrülnék, ha mindennap meg kéne néznem a legújabb megjelenéseket. Viszont így már tudok szelektálni, megvannak azok a helyek, kiadók, letöltési lehetőségek, ahol tudom, hogy azokat a zenéket jelentetik meg, azokat a zenéket adják ki, amik számomra érdekesek lehetnek. Tehát kiadók és blogok szerint is tudok válogatni, ami nem egy nagy ördöngösség, de azért kétnaponta egy két-három órát nem árt rászánni erre. Különben úgy maradsz. Én ezért nem járok bulizni már, mert egész nap zenét hallgatok.
Dj-nek se szívesen mondom magam, azon kívül, hogy mondjuk a mixek, meg a tempók, meg a feeling, szóval technikailag tök renden van, de én nem tudok kunsztokat, tehát nem vagyok technikailag egy felkészült csávó. Mint mondottam neked, nekem inkább az fontos, hogy jó legyen a buli. Ez azt gondolom, ugyanaz, mint a nem létező gitártudásom. Csak kvinteket tudok játszani, meg pár akkordot, de az bőven elég, hogy egy jó számnak az alapját megírd. A többiek majd úgyis eljátsszák sokkal jobban.

A harmadik elfoglaltságod, amiről szerintem még kevesebben tudnak, az Imagement, ahol műsorvezetőként tündökölsz. Ez hogy kezdődött?

Az Imagement, az egy még érdekesebb dolog. 2008-ban indult a magyar MTV, és oda kerestek műsorvezetőket. Én az A38 hajón (ahol most is ülünk) vezettem már negyedik éve az ABC tehetségkutatót, zsűriztem, speekerkedtem, kvázi egy mókamester szerepben tündököltem. Az MTV-nek az akkori szerkesztője mondta, hogy biztos jó fej ez a csávó – hát szerintem tévedett, de köszi a bizalmat utólag is -  és így sikerült ezt a Festivalfreak című műsort csinálni a Blind Myselfes Gergővel és Francival. Ott indult kvázi az én tévés karrierem - ha lehet így nevezni - és azóta nagyon sok helyen sikerült megfordulnom, tényleg országos produkcióktól kezdve a Red Bullnak voltam műsorvezetője,  a VOLT Fesztiválon voltam szpíker, szóval rengeteg ilyen meló volt.  Az Imagement pedig egyébként a klipünk rendezőjét, Lengyel Andort és Csorba Mikit, aki kvázi a menedzsere ennek a hármasnak, mi hármunkat jelöl, és azt kell elképzelni, hogy videóklipektől kezdve mindenféle videós melókat csinálunk, vírusfilmeket, imidzsvideókat, mindent, ami a képpel és a hanggal kapcsolatos. Nagyon-nagyon szeretem.

Az MTV számodra milyen élmény volt?

Az kurva jó volt, mert ugye 2008-ban jelent meg a Fish! Stand Up című kislemeze, amin rajta volt a Keep your Secret, és akkor indult az MR2 és az MTV is. Bár mi akkor már 9 éve léteztünk, elbaszkodtuk az első 7-8 évünket, és 2008-ban jött ugye a Keep your Secret, elkezdte játszani az MR2, elkezdte játszani az MTV, én bekerültem az MTV-be, mint műsorvezető, és kinyílt a világ – nyílván azért mikroszinten. Bárhova mentem nyáron, mindenki megismert, kurva jó volt, tudtak azonosítani a zenekarral – bár én ezt azért élesen különválasztottam, tehát nem járkáltam Fish! pólóban az MTV-be, meg nem mondtam, hogy „Sziasztok, én vagyok Krisztián a Fish!-ből”, valahogy ezt nem éreztem odavalónak, hiszen ez két külön dolog volt. Ez egy nagyon szép időszak volt, de a fesztiválidőszaknak vége volt szeptemberben, a műsor is lement, és idővel ez a kurva jó kezdeményezés, ami a magyar MTV volt, ugyanolyan tipikus magyar betegségekkel küzdött, mint minden más. Elfogyott a pénz, jött a gazdasági világválság, a kisfaszom, nadrágszíjmeghúzás, és nem volt már idő, pénz, akarat arra, hogy saját gyártású műsorokat gyártsanak, és ezért átnyergeltek az online történetre. Csináltunk tehetségkutatókat, zenekaros műsorokat, rengetegféle mindent. Konkrétan a magyar internetes zenei tévézés Sebestyén Balázsává váltam majdnem, mert minden ilyen műsorban benne voltam egy picit. Ez ma már nem lenne érdekes, mert mindenki ezt csinálja. Most már egy Iphone-nal, vagy rendes telefonnal is tudsz klipeket meg műsorokat csinálni, és hát sokan is csinálják. Ezért jött létre az Imagement, ami azért kicsit profibb, nem is kicsit, hanem konkrétan jóval profibb körülmények között, csinál ilyen műsorokat. Azt gondolom, hogy a jövőben is szeretnék ezzel foglalkozni.

Elégedett vagy a jelenlegi életeddel, azzal, amit elértél?

Azt gondolom, hogy igen. Egyrészt elégedett vagyok, másrészt soha nem vagyok elégedett, ezért készülhetnek, és fognak is készülni újabb Fish! lemezek a jövőben, mert ha nagyon elégedett csávó lennék, akkor itt ülnék sokkal dagadtabban, mint most, geci gazdagon és szarnák az egészre, aminek semmi értelme nem lenne – így sokkal jobb. Nyílván, ahogy öregszik az ember, azért egyre fárasztóbb az éjszakázás, főleg, ha van mondjuk három-négy buli a héten,főleg egymás után. Én azt gondolom, hogy már megszoktam ezt, hogy reggel hatkor fekszem és délután négykor kelek, ez már nyolc éve így megy – az élettani hatásait nem részletezném, borzalmas. Az elmúlt egy-másfél évben sikerült feleszmélni arra, hogy nem feltétlenül olyan egészséges ez az éjszakázás. Mondjuk a Fish! a Sav című lemezére gondolok, és annak a járulékos magyarázatára, a reflux, a gyomorsav, a magas vérnyomás és a kialvatlanság, ez mind benne van, szóval érdemes odafigyelni – ezt kicsit magamnak mondtam, bocsánat. Ez a fajta elfoglaltság meg életmód azért nehéz, nem véletlenül nincs még családom például. Egyrészt vicces és mások szerint irigylésre méltó dolog, hiszen azt csinálsz, amit akarsz, egy buli az életed, de ugyanolyan fárasztó, és ugyanúgy rengeteg faszfej van ebben a közegben is, mint jó arc, tehát ugyanolyan, mint mindenhol máshol, talán annyiban jobb, hogy segít fiatalabbként megmaradni, még egy darabig.

eperfelhő

Írókéz Magazin