Ott ült a konyhaasztalnál. A sok dohánytól megsárgult ujjaival verte az asztal lapját, és bámult kifelé a napsütötte kertbe.

- Mit duzzogsz? – kérdeztem.
Semmi válasz, csak tip-top-tip-top, kalapált az asztalon rendületlenül.
- Mit duzzogsz? – próbálkoztam újból. Most már észrevett, és nagy lustán megmozdította a nyelvét.
- Nem duzzogok, csak ideges vagyok. Becsaptak.
- Aha, értem. – Persze fogalmam nem volt, mi baja van, hiszen már két napja ki sem lépett  szobából, nem találkozott senkivel, én meg nagyon is vigyáztam, hogy ne hergeljem. Két napja csak ténfergett ide-oda a lakásban, mint valami zombi. A tekintetem lesiklott a konyhapultra. Ott hevert egy könyv kettécsapva, hassal lefelé,  mint egy kibelezett hal. Még az egyik konyhakés is ott hevert mellette, és az orromban szinte éreztem a könyv belsőségeinek a szagát. Könyvtárakban van ilyen szag egyébként.


- Kiolvastad?
Lesütötte a szemét, de én e nélkül is tudtam már, hogy hibáztam.
- Tudhatnád, hogy egy könyvet nem lehet kiolvasni, mert a betűk…
- … mert a betűk benne maradnak, persze. – Igyekeztem javítani a helyzetemen.
- Na akkor! – fortyant fel, még mindig az ablak felé fordítva a fejét, aztán folytatta. – Egyébként meg igen, befejeztem a könyvet. De ez azt is megérdemelné, hogy kikaparjam belőle a betűket. – A konyhakésre sandítottam. Vajon tényleg ki lehet-e kaparni egy könyvből a betűket? Mert a tollal ide-oda firkált ákombákomokat a fényes könyvborítókról minden további nélkül, akár az ujjunkkal is le lehet dörzsölni. De a könyv az más, a papír beissza a tintát, és az, ha száraz helyen tartják ott is marad elég sokáig. Mondjuk örökre. Azzal a haleffel ettől függetlenül egészen csinos rombolást lehet véghezvinni bármilyen könyvön, úgyhogy érte nyúltam, és visszatettem a helyére. Megkockáztattam a csevegés folytatását.

Ott ült a konyhaasztalnál. A sok dohánytól megsárgult ujjaival verte az asztal lapját, és bámult kifelé a napsütötte kertbe.

- Mit duzzogsz? – kérdeztem.
Semmi válasz, csak tip-top-tip-top, kalapált az asztalon rendületlenül.
- Mit duzzogsz? – próbálkoztam újból. Most már észrevett, és nagy lustán megmozdította a nyelvét.
- Nem duzzogok, csak ideges vagyok. Becsaptak.
- Aha, értem. – Persze fogalmam nem volt, mi baja van, hiszen már két napja ki sem lépett  szobából, nem találkozott senkivel, én meg nagyon is vigyáztam, hogy ne hergeljem. Két napja csak ténfergett ide-oda a lakásban, mint valami zombi. A tekintetem lesiklott a konyhapultra. Ott hevert egy könyv kettécsapva, hassal lefelé,  mint egy kibelezett hal. Még az egyik konyhakés is ott hevert mellette, és az orromban szinte éreztem a könyv belsőségeinek a szagát. Könyvtárakban van ilyen szag egyébként.


- Kiolvastad?
Lesütötte a szemét, de én e nélkül is tudtam már, hogy hibáztam.
- Tudhatnád, hogy egy könyvet nem lehet kiolvasni, mert a betűk…
- … mert a betűk benne maradnak, persze. – Igyekeztem javítani a helyzetemen.
- Na akkor! – fortyant fel, még mindig az ablak felé fordítva a fejét, aztán folytatta. – Egyébként meg igen, befejeztem a könyvet. De ez azt is megérdemelné, hogy kikaparjam belőle a betűket. – A konyhakésre sandítottam. Vajon tényleg ki lehet-e kaparni egy könyvből a betűket? Mert a tollal ide-oda firkált ákombákomokat a fényes könyvborítókról minden további nélkül, akár az ujjunkkal is le lehet dörzsölni. De a könyv az más, a papír beissza a tintát, és az, ha száraz helyen tartják ott is marad elég sokáig. Mondjuk örökre. Azzal a haleffel ettől függetlenül egészen csinos rombolást lehet véghezvinni bármilyen könyvön, úgyhogy érte nyúltam, és visszatettem a helyére. Megkockáztattam a csevegés folytatását.

- Na, és tetszett?
- Hát pont ez az. Igen, tetszett. – válaszolta sértődötten.
- Akkor meg min húztad fel magad?
- Emlékszel arra a lányra tavalyról? Akivel abban a western bárban jöttem össze...
Még jó, hogy emlékeztem. Két hónapig olyan volt tőle, mint akinek mézet öntöttek az agya helyére, utána meg vagy fél évig tartott, mire magához tért a csalódásból. Aggódtam, hogy megint felmerül a téma. Néha úgy gondoltam, hogy azóta egy olyan terepen élünk, mely nyugodtnak látszik, de a felszín alatt folyamatosan dolgozik a láva, aminek egy pillanat is elég, hogy feltörjön, és akkor nekem is annyi. Persze a lány a láva. Utáltam azt lányt.
- Azt hiszem, igen. De hogy jön ez most ide? - óvatoskodtam.
- Hát ez a könyv pont olyan. Szépen, finoman beeteti az embert, aki aztán falja egyik oldalt a másik után, hogy a vége aztán egy nagy semmi legyen. Mint az a mexikói vagy spanyol vagy  milyen gyerekjáték. Tudod, amikor szülinap van, és felkötnek valamilyen papírmaséból, vagy Isten tudja miből készült állatfigurát, jól kitömik cukorkával meg csokoládéval, hogy aztán a kölköknek bekötött szemmel szét kelljen verni, hogy hozzájussanak az édességhez. Na ez a Birkakergető is pont ilyen – vagy majdnem. Csapkodsz, kapkodsz, és aztán a végén nem kapsz semmi konkrétat. Ki az isten például az a Birkaember?
- Szóval akkor a lány is olyan volt, mint az a játék? – kezdtem elveszíteni a fonalat.
- Mi? Ja, igen. Csapkodsz, kapkodsz, aztán bumm, ott maradsz egyedül. A lány, a játék meg a könyv. Pontosan.
- Ahha! És a cukorka?
- A cukorka? A cukorka mondjuk annak az ígérete, hogy a végén jön valami nagy felismerés, és jutalmul, hogy végigrágtad magad a több mint háromszáz oldalon, lesz egy katarzis, egy lezárás, egy csattanás, és békével mehetsz tovább, egy kalanddal a fejedben, aminek volt eleje, közepe vége. Na ez hiányzik nekem. Nem az hogy itt hagyjanak mindenféle kétségekkel, meg…
- Pinata! – szakítottam félbe – Így hívják azt a mexikói játékot vagy mit.
-… öh …mi?
- Pi-na-ta!
- Ja, oké…pinata. Szóval… hol tartottam?
- Annál, hogy valami baj van a befejezéssel.
- Igen, van vele. Az a baj vele, hogy nincs. – Olyan hangsúllyal csapta le a válaszát, hogy tudtam, most nem fogja elmagyarázni, de éreztem, hogy belelovalta magát. Engem is elkezdett izgatni, hogy hányadán is állunk.
- És a stílus? – kérdeztem.
- Na igen. Az volt csak az olaj a tűzre! Úgy értem, hogy pont e miatt haladtam vele olyan gyorsan. Az első felében csak emésztettem egyik lapot a másik után, úgy tocsogtak a szép képekben, és az ügyes, rafináltan összerakosgatott mondatokban. Tájleírás, karakterek, minden rendben volt. Komolyan mondom, hogy istentudja mióta először mértem egy könyvet mondjuk a Bajnokok reggelijéhez.

Mély hallgatásba vonultam. Nem akartam emlékeztetni, hogy a Bajnokok reggelije 1973-ban, vagyis kilenc évvel a Birkakergető előtt jelent meg, szóval Murakami Haruki elvileg olvashatta ezt is, meg azt a másik nyolc Vonnegut könyvet is, ami a szintén ’82-es Börtöntöltelék előtt jelent meg - nem is beszélve egy csomó novelláról, meg kisebb írásról, amik csak úgy kicsúsznak az ember keze alól. Azt nem tudtam, hogy Murakami angolul, vagy japán fordításban olvasta e ezek bármelyikét – már ha egyáltalán olvasta - , abba meg aztán végkép bele sem mertem gondolni, hogy a Birkakergető fordítója, Erdős György melyik Vonnegut könyvet olvasta és kinek a fordításában. Féltem megpendíteni a lehetőségét, hogy az egész hasonlóság oka valahol a fordítók és munkáik erdejében keresendő. Olyan messzire vezet az ilyesmi, hogy belefájdul az ember feje. Beszélgetésünk után nem sokkal egyébként bevettem magam az internet dzsungelébe, és láss csodát, több helyen is megtaláltam, hogy erre a japán fazonra nagy hatással volt Vonnegut, és bár egyetlen interjúban nem találtam meg a forrást, mégis gratuláltam magamnak és barátomnak a észrevételért. Hiába, úgy látszik a félműveltséggel is jut néha valamire az ember.

Miután szépen megrágtam magamban ezt a nyúlós gondolatot, úgy döntöttem, hogy egy hangos sóhajjal pontot teszek barátom észrevételére, és kinyilvánítom egyetértésemet.
- Sóhaj. – tottam. – Jó, szóval a stílust kipipáltuk. És mi van a Birkaemberrel?
- Meggondoltam magam, ne is vele kezdjük…a könyv feléig, vagy tovább is mindent elviselhetőnek nevezhetünk így utólag. Persze menet közben csak úgy sercegett a papír olvasás közben. Olyan volt, mint mikor az ember benne van egy kapcsolatban. Zakatol a szerelem a rózsaszín szemüvegben, minden kis figyelmesség csodás ajándék, aztán mikor pofára esünk és visszanézünk, ezeket a csodákat lefokozzuk az elmegy kategóriába. – Éreztem, hogy  lány szelleme ismét kezd rátelepedni a metaforákra, ezért gyorsan közbeszóltam:
- Na de mégis, mikor volt a fordulópont? – Barátom egy pillanatra megtorpant, nyilván még kapdosott a lány inspirálta mondatai után, majd folyata:
- Hát J, meg az üzlettárs, a Mester, a tökéletes fülű lány, az öltönyös ember, a sofőr, de még Patkány is mind szépen muzsikáltak a történetben egészen addig, míg a lány el nem tűnt. Micsoda finom dolgok voltak, ejh! Isten telefonszáma például, meg az a csomó szép betét, melyek úgy simultak a sztoriba, mint Leo keze Kate-ébe a Titanicban; a Tizenkét Zuhatag városának története, meg a hirdető vállalkozás leírása, meg a Mester rejtélyes figurája, a válás körülményei…mind szép, tartalmas késleltetések, amik legalább annyira hozzátartoztak a történethez, mint bögréhez a füle. Úgy volt szép és kerek. – Itt egy pillanat hallgatás közben elkomorult a tekintete. – Pedig gyanítanom kellett volna…már mélyen benne gázoltam a könyvben, a birkakergetésről egy szó nem esett. – sziszegte a fogai között.
- Azt hittem a karakterekről fogsz beszélni.
Sikerült visszarángatni a kerékvágásába..
- Persze, ne haragudj. De nem igazán tudom leválasztani őket… adj egy cigit, ott van a pulton. A hülye könyv miatt egészen sokat szívok újabban. Biztos ez is valami fura tudatalatti hatás.

Hátranyúltam, és odaadtam a dobozt. Ő rágyújtott egy Pall Mallre, pedig nem is azt szokta szívni. Hiába, a tudatalattinak hatalma van – álmélkodtam magamban, aztán egyszer csak homlokon vágott a felismerés: Vonnegut is Pall Mallt szívott, ő maga mondta több könyvében is. Félelmetes! Libabőrös lett a karom, és én is rágyújtottam.
Néztük a kieregetett füstfelhőt, amit aztán az elnyelő diszkrét zümmögéssel magába szívott. Egyszer láttam egy visszafelé játszott felvételt, amin egy pasas gondosan kivett egy csikket a hamutálból, bevette a szájába, majd a csonkon keresztül, mint valami szívószálon át magába szívta a szobában terpeszkedő füstöt. Az az elszívó pont úgy szívta magába a gomolyt, mint az a pali a felvételen. Úgy látszik az idő fogalma csak nézőpont kérdése. Ezen gondolkoztam volna még egy darabig, de barátom megszólalt:
- A főhős elég egyszerű, vele kezdem.
Beleszívtam egy utolsót, és elnyomtam a csikket a szív alakú hamutálcába – szóróajándék volt, valami egészségügyi konferencián. Igazán ötletes.
- Ez a szereplő a felesleges ember, aki, ha nem indul el ez az őrület, belecsúszik a spleenbe, és annyi. Ott él Tokióban, ott lihegnek az emberek a nyakában milliószám, ő meg gyakorlatilag tök magányos. Tiszta szánalmas… Szerintem holnap el is megyek a bárba jól berúgni.
- Igazad van. Mármint menj el persze…, én is azt hiszem, ezt a fickót az öltönyös alak menti meg valahogy. Metafizikai értelemben persze. Ha nincs a kaland, neki annyi.
Barátom heves bólogatással jutalmazott.
- Igen-igen-igen. Ráadásul még a kalandot sem ő akarta. Csak úgy eléfújta a szél. A főhős nem maga akarja a kalandot. Ráadásul úgy nem, hogy közben tisztában van vele, hogy nem csinált semmi érdekeset egész életében, sőt ki is mondja, hogy ő az átlagember. Még egy gyereket sem hagy az utókorra, a vállalkozása is csak olyan, mint a többi. Még csak nem is részeges. Egyáltalán semmi, de semmi érdekes nincs benne… ha jobban belegondolok, még csak igazi érzelmei sincsenek, a válása például nem sokkal többet vált ki belőle, mint a sima közöny, egy kis, az elvárhatóság határain bőven belül mozgó szomorúság a maximum.
- Egy valamiben azért mégis egyedi – vetettem fel.
- Igazán? Hát akkor kérlek mondjad el, hogy mit találtál ebben a szürke egérben!
- Amit elmondtál itt az előbb, azzal mind egyetértek. Én is százszámra látok ilyen robotokat minden nap, Te is százszámra látsz ilyeneket, sőt a figura, akiről beszélünk, ő is százszámra lát olyanokat, mint ő maga. Hordákban jönnek-mennek ezek a tök ismeretlen emberek, újságot olvasnak a metrón, cigiznek a megállóban, teljesen lényegtelen dolgokról beszélgetnek az ismerős robotokkal, és teljesen érdektelen közhelyeket puffogtatva építik a sablonos beszélgetéseiket, tudod, „Milyen szép időnk van, de holnap esni fog”, „Jajj, én is várom már a hétvégét”, „De berúgtam tegnap”, „Nincs is jobb egy jó focimeccsnél”, „Hogy állsz a vizsgáiddal”, stb, stb, stb... De tudod mi a nagyon nagy, tudod mi különbözteti meg ezt a fickót a többi hasonlótól?
- Hát most már mondd meg!
- Egyetlen egy dolog. Tisztában vele, hogy ő maga is ilyen robot. Hajszálra ilyennek látszik kívülről ő maga is, és pont ez a felismerés nyomja agyon.
Barátom elcsendesedett egy percre, majd megszólalt.
- Isten küldte elébe a kalandot.
- Pontosan – válaszoltam.
Nagyot sóhajtott, és fáradt volt a hangja.
- Jó, egyet megoldottunk. És a többiek?
- Tényleg nehéz. Azt kellene hinnünk, hogy valami precíz, fondorlatos szimbolika áll a többi szereplő mögött. A tökéletes fülű lány például jelentheti a főhős életében az egyetlen tökéletes, tiszta pontot, aki azért valahol mégiscsak egy kurva, de ez a tény „a másik életéhez kötődik”, a főhős, ha úgy dönt, kizárhatja ezt az aprócska szépséghibát. Ha becsukjuk a szemünket, a probléma eltűnik. Plusz ha idevesszük azt a csajt, aki a bárban olvasgatott, és elment fűvel-fával, akkor már azt is tudjuk, hogy a fickó profi abban, hogy ne érdekeljék az ilyen apróságok. Mint egy gép: „Ami nekem jó, azzal foglalkozok,  ami nem lenne jó, arról nem veszek tudomást, ilyen egyszerű a játék”.
- Ez a megfejtés? – kérdezte, és én láttam rajta, hogy nincs kibékülve vele.
- Ez az én megfejtésem, igen. De mielőtt belevágnánk a többi szereplő élveboncolásába, el kell mondjam, hogy lehet, hogy nincs is titok, és a szereplők „csak úgy” vannak, minden különösebb jelképrendszer nélkül. Végül is mi a fenét tudunk mi olvasók arról, hogy mit akar Murakami, vagy mit akar Kafka a maga törvény kapujával, vagy a szereplők mit jelentenek? Ideadták a megoldókulcsot? Nem. Te is összerakhatod a magad megfejtését. Nem én tehetek róla, hogy nem tudsz zöld ágra vergődni.
- Jól van, ne haragudj. Látod ez bosszant engem is, hogy nincs semmi konkrétum. Én azt szeretem, ha egy könyv, egy regény érthető. Jó, adjon egy kis mozgásteret, de felidegesít, hogy nincs egy kályha, ahová vissza lehet térni. Egy kis konkrétság túl nagy elvárás?
- Nem, szerintem sem az. Lehet, hogy csak mi maguk kerekítünk ekkora cirkuszt az egészből. Fel kéne hívni ezt a Murakamit, és megkérdezni, hogy mondja el a saját értelmezését.
- Ha-ha. Nagyon vicces. Azt hiszem hogy sofőrt, meg az Isten telefonszámát, meg azt hogy már nem veszi fel senki a Mester halála után, nos, ezeket az egész könyvet nézve tekinthetjük finom kis szürrealista gegnek – lendült tovább a barátom.
- Ha akarod, tekinthetjük. Az egész zavaros bogozásban ez a jó, látod, hogy úgy értelmezed, ahogy akarod. Ha neked a Mester mondjuk egy rejtélyes fazon, akit az agydaganata tett zsenivé, hogy aztán ugyanez az agydaganat megölje, és az egész mániája, hogy megtalálja a birkát, csak annak az eredménye, hogy az agyát a betegség átlökte a zsenialitás és a hülyeség záróvonalán, nos, megteheted.
- De lehet, az is, hogy valahogy átvette felette az uralmat a birka. Az a mitikus birka, akit keres, és akkor az egész már itt elszáll a kézzelfogható világtól. És ez a Birka, vagy az Isten, vagy Nagy Szellem, vagy valamilyen entitás maga a Birkaember, aki elküldi az egyetlen tökéletes pontot, a füles lányt a házból, és Ő az, aki életre kelti Patkányt, Ő  a bábjátékos.

Akárhogy is forgattam magamban, egész pofás elméletet rakott ki barátom az asztalra. Persze megfelelően ködös és pontatlan, de hát szerintem az értelmezésnek így is abban a dimenziójában mozgott, ahová a sima olvasó maximum merészkedhet.
Régebben olvastam valahol, hogy a birka „ a magasabb rendű iránt érzett elkötelezettséget jelenti”, ugyanott volt valami ilyesmi is, hogy „ha a bárány betoppan az életünkbe, akkor az álmok erejét hozza el. Megtanít arra, hogyan figyelhetünk az álmainkra, hogyan nyithatjuk fel lelkünket, és hogyan érthetjük meg az üzenetet. Energiája olyan szívet melengető, hogy minden formába, minden lénybe és minden zörejbe bele tud érezni. Így a bárány megtanít az energia érzékelésére, kifejezésére, láthatóvá tételére, gyógyító bevetésére és átalakítására.” A birka ezen kívül a nyolcadik állatövi jegy Kínában, és kapcsolatban van a lelki egyensúllyal, meg vele rátalálunk a nyugalomra és a szelídség erejére, kibontakoztathatjuk potenciálunkat és követhetjük szívünk erejét. A bárány erőt ad más tudatállapotba való tudatos átkerüléshez.
Na mindebből csak ezt a módosult tudatállapot dolgot mondtam el a barátomnak, és megegyeztünk abban, hogy az utolsó hetven oldalt ennek jegyében kezeljük.

- Szóval akkor az emberünk kalandja innentől kezdve egy belső utazás, hogy valahogy visszarángassa magát az valóban él emberek közé? – kérdezte.
- Akár. Nekem az is feltűnt, hogy akkor indult az őrület, mikor teljesen egyedül maradt ott fenn a hegyen. Se Tokió, se tömeg, se a lány, se senki, csak ő, meg a természet, meg az a csomó pia a spájzban.
- Most mindjárt azt mondod, hogy távol a civilizációtól az erdő lombjának ritmusára sikerült összhangba kerülni a csíjével, vagy mivel is szoktál dobálózni, és ennek segítségével elmerült a saját lelkében, hogy találkozzon a maga tükörképével?
- Hát tükörkép éppen volt, de a kép így túl csöpögős – vigyorogtam, mert barátom rajtakapott. Ő is tudta ezt, mert szintén mosolyra húzott szájjal elővett két poharat, és teletöltötte valami pálinkával.
- Feltéve, hogy az egésznek nincs is konkrét értelme! – mondta, majd lehúztuk az italokat.
Kopp-kopp csaptuk le a poharakat.
- Igen. Nos…azt hiszem, kijelenthetjük, hogy nincs egyértelmű megoldás – vágtam bele újból, amint ismét levegőhöz jutottam. – A birkatudós meg a birkaember. Hát igen. Ők kivonultak a társadalomból – és ez most tök független attól, hogy a birkaember igazi ember-e. Bár én a magam részéről úgy értelmezem, hogy igen. Még az is lehet, hogy ő maga a birkatudós, bár ezt azért nem gondolom; mindenesetre lehetséges, de nem tartom valószínűleg. Ha csak egy dilis ipse, aki korrekt birkadresszben flangál kint az erdőn, az az ő dolga, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az alak is még megfejthető.
- Úgy mint? – vágott közbe barátom, aki a monológom alatt ismét rágyújtott, és fejét hátravetve vígan pöfékelt a levegőbe.
- Úgy, mint az az ember, aki egyutas jegyet váltott a Civilizáció Városból Magány Falvába. Ebben egész biztos vagyok. A többi csak sallang…vagyis rád van bízva, hogy mit gondolsz.
- Ahham. Hát, kösz M.H…. És a Mester az Isten?
Nem tudtam mit válaszolni. – Igen, lehet – nyögtem végül.

Már benne jól benne jártunk a délutánba, és az üveg alján is éppencsak lötyögött valamicske, mire teljesen becsavarodtunk az elmélkedéstől..
- Ez a rohadt könyv, ez végtelen, mint az univerzum – sóhajtotta barátom.
- Annyira mégsem… mondjuk, hogy kiadós – válaszoltam.
Kitöltötte a maradék italt a poharakba, meggyújtott két szál cigit, az egyiket nekem adta, majd jelentőségteljesen rám nézett, és ezt mondta a barátom:
- Ide hallgass! Én továbbra is azt mondom, hogy nem ezt vártam, de tudod mit? Napok óta a birkával, meg Murakami többi marhaságával álmodok, és rájöttem, hogy a legtöbb könyvre amit életemben olvastam, egyáltalán nem is emlékszem, attól függetlenül, hogy jó volt-e, vagy nem. Szeretem ezt a könyvet, érted?
Kihörpintettük az italt, és megszívtuk a cigiket, és valamit még el kellett mondanom, de nem nagyon akarózott, végül összeszedtem magam, és kinyitottam a szám.
- Te figyelj, lehet, hogy van valami, ami közelebb vinne a megoldáshoz.
A barátom legyintet: - Na ne viccelj! – Húsz másodperc telt el, majd egy hirtelen mozdulattal felém kapta a fejét, és rámordított: - Na Mondd már, mi AZ?!!
Én tudtam, hogy eldőlt. Hetekig nem lesz nyugtom.
- Szóval a Patkány. Tudod, A Birkakergető nagy kalandot a Patkány- trilógia lezárásának is tekintik, ami azt jelenti, hogy…hogy van még két Patkányos könyv.
A barátom még egy ideig mereven rám szegezte a tekintetét, majd lehajtotta fejét, de nem szól. Elnyomta cigijét, felállt, és kisétált a szobából.
- Megyek, leiszom magam – szólt vissza, mielőtt csöndesen betette maga mögött az ajtót.

Dirty Joke

http://www.facebook.com/IROKEZ.magazin
http://irokezmagazin.hu/