Az éjszaka acélhullámai még bőven ott altatják a földet a remegő bokrok alján, miközben Te már vörösre dörzsölt szemekkel az ajtódban állsz; talpig pamutvértben méred fel az ellenséged. A pulzusod alig észrevehetően, de percről-percre kúszik felfelé. Ránézel a kezedre. Nem látod, de tudod, hogy remeg.
Bezárod magad mögött az ajtót, magára hagyva az illanó kávéillattal átitatott, lassan ébredő otthon hangulatát, mely ismét vesztésre áll a hajnali nappal beszökő, céltudatos fény első sugaraival szemben.
Te ma a saját harcodra készülsz. Legalább olyan jól kiismerted már Őt az évek alatt, mint önmagad… de hiába mégis. Ezzel az arctalan idegennel vívott, kímélet nélküli ököltusa minden egyes, megkoreografált, fájdalommal kifizetett mozdulatában, centiről-centire ég fel benned majd minden, amit valaha is fontosnak tartottál.
És te ezt várod. Valaki – egy eltorzult, maximalista diktátor – odabentről nem ismer kegyelmet. Géppé változtat. Belül vérrel kikent, gondolatoktól megüresedett, vákuumjárta héj leszel, egyetlen, kínból emelt oltáron trónoló Úrral az agyadban.
Ma is megkísérted az istenkáromlás bűnével vetekedő Határt, hogy itt, a futópályán újra párbajra hívhasd a legnagyobb ellenfeled; hogy újra megfigyelj rajta valami gyengeséget, hogy kifoszd, kirabold magányos csontpalotája minden termének vagyonát, hogy térdre kényszerítsd, hogy saját, fény ízű ragyogásoddal mosd ki sötéttel megült csarnokait. Hogy uralkodj felette.
A startvonalon állsz.
Most nekiiramodsz. Az időérzéked elveszted. Hamarosan nem maradsz más, mint a lépéseid ütemére dobbanó, monoton szívverés. Elönt a forróság. A hideg hajnali levegő már nem tud mit kezdeni a testedben támadt acélkohók okádta tűzfolyókkal. Azt hiszed, könnyen megy. De aztán…
De aztán jön egy kör, amikor kifulladsz. Nem bírod. Levegő után kapkodsz. Ott helyben meg akarsz halni. Minden lépés ezer mérföld, minden másodperc egy óra, minden lélegzetvétel egy ugrás az űrbe. Már akármibe belemennél, csak legyen már vége. De itt nincs választás, az út könyörtelenül újabb és újabb méterekkel bombáz, és nincs hová menekülnöd. A benned bujkáló diktátor kijátssza legutolsó kártyáját: ’ – Valld be, hogy semmi vagy! ’
Hirtelen felfordul a gyomrod, mert megérted, hogy itt és most egyetlen egy dolgot tudsz befolyásolni. Egyetlen egy döntést kell meghoznod, és már tudod, mi vár arra, aki megáll.
Még egy lépés teszel.
Aztán még egyet, és még egyet…
Most legalább úton vagy.
Miközben ezzel vígasztalod magad, valamerről a horizont széléről feldereng egy átkozott sziluett. Ő az. Hát újra itt van. Ott áll egymagában, magabiztosan, hidegen, örökkévalón. Mintha gúnyt látnál azon a felismerhetetlenségig dölyfös, eltorzult arcon. Újult erőre kapsz. Sutba vágod minden bizonytalanságod, rossz emléked, sajnálatod, csalódottságod, irigységed, képmutatásod, félelmed, gyengeséged, aggódásod. Tempót váltasz. Izmaid pattanásig feszülnek.
Gyűlöleted marad utoljára üresedő Önmagad lakója. Gyűlölöd a bukásod lehetőségét, és gyűlölnéd saját magad is, ha most feladnád, pár ütemnyire attól, hogy leránthasd a leplet az ellenről. Ő még most sem mozdul, áll rendíthetetlenül. A te tested immár könnyebb a gondolatnál, a fáradtság fogalommá töpörödve kucorog győzedelmes akaraterőd lábainál. Repülsz. Már ott vagy közvetlenül előtte, már mintha látnád az arcát is… nem, az nem lehet!
Mire felfognád ki is Ő, ki is volt ő mindvégig, egy pillanat alatt semmivé foszlik. Eltűnik, Te pedig ott maradsz újra önmagad. Legyőzve, de mégis diadalittasan, dicsfénnyel leöntve.
Az edzésnek vége.
Holnap egy új kezdődik...
Dirty Joke
